A sínek mellett
Szerintem az emberek lelkének egy része akkor is örökre gyerek marad, amikor már felnőttek. A fiúknál ez különösen igaz — ezt saját tapasztalatból mondhatom.
A kisautó, a puska, a csúzli, a peca, a kisvonat és még sorolhatnám: mind megmaradnak, csak éppen kicsit átalakulnak, továbbfejlődnek, aztán idővel rendre visszatérnek a maguk módján.
Az embert a gyermekkora — amit lát, amit hall, ami körülveszi — akkor is mélyen befolyásolja egy életen át, ha nem is gondolná.
Bizony, én sem vagyok más. Nap mint nap észreveszem, hogy egy-egy ilyen élmény rendre visszatér a gyermekkoromból, és én engedek ezeknek az érzéseknek.
És igen, hogy bele is vágjak: a sínek mellett nőttem fel.
A sínek mellett születtem és nőttem fel, a falu akkori második utcájában.
Odahallatszott a jellegzetes dallam a hangosbemondóból, és a vonatok zakatolása, dudálása, fékezése is.
Dédnagyapámnak sosem volt karórája, és az időt — amivel kilencvenéves koráig jóban volt — akkoriban már nem is igazán mérte, inkább csak érzékelte.
Fel sem nézett abból, amit csinált, csak annyit mondott: „Bejött a déli.”
Azt hiszem, ez nála annyit jelentett: „Ideje lesz ebédelni.”
Később a szüleim ennek a kertnek a végébe építkeztek, így egy telekhossznyival még közelebb kerültünk a vasúthoz. Az akkoriban szokásos módon épült szép, új ház felső félemeleti ablakából — ami a szobám és mindenkori gyermekkori álmodozásaim helye lett — láttam a jövő-menő vonatokat.
Nem mondom, hogy szerettem vagy nem szerettem őket; egyszerűen és természetesen csak ott voltak.
Apám, miután beköltöztünk, aggódott. A vitrines szekrényben összeverődtek az üvegek, amikor a nehéz tehervonatok elzakatoltak. Mivel a Záhony felé tartó fővonal mellett laktunk, akkoriban sok ilyen volt.
„Szétrázza ez a házat” — mondogatta. De ezt már sajnos nem érhette meg, mert a ház még ma is áll, a vonatok pedig még mindig mennek.
Gyerek fejjel halgatózni
Mikor szeretett nagybátyám a falunkba került, azzal ugratták, hogy itt mindenkinek a szomszédja vasutas. Ez akkoriban nem volt dicséret, inkább afféle vicces gúny. „Süsü vasutas.” — mondogatták, én pedig gyerekként hallgattam, és fejben jegyzeteltem.
Nem értettem, csak éreztem: ha így beszélnek róla, akkor vasutasnak lenni bizony nem lehet valami nagy kitüntetés.
De apai nagyanyám már egészen más hangon beszélt a vasútról. Az ő apja — akit én sajnos nem ismerhettem — ott szolgált. A mama mindig csak így mondta: „szolgált”, és ahogy gyerekként levettem a történetekből, a korhoz mérten jól is éltek.
A másik oldali dédnagyapám, aki mellett felnőttem, szintén soha nem mondott rossz szót a vasútra. Bár ő csak alkalmilag dolgozott ott, a testvérei és a sógora mind a vasútból éltek a családjukkal együtt.
Szóval sokfélét láttam és hallottam, a magam módján mégis tiszteltem ezt az egész világot — de távol maradtam tőle, és végül csak utas lettem a vonatokon.
Be kell vallanom, mára ezt egy kicsit bánom is. De mit tud egy gyerek a világról, és főleg önmagáról? Mi lesz neki való? Mire rájön, addigra majdnem el is illan az élet.
A kék mozdonyok — mert főleg ilyenek jelennek meg az emlékeimben — jöttek, mentek, zakatoltak és dudáltak, én pedig felnőttem és elkerültem a falumból, sőt végül Magyarországról is.
Úton lenni
„Úton lenni az élet, megérkezni a halál.”
Jó kis mondás ez, afféle hobó-, vándor- vagy útikalandor-életfilozófia.
Én inkább mára azt mondanám — Descartes francia filozófus után szabadabban — hogy:
„Utazom, tehát élek.”
Lassan ötven leszek, de imádok csavarogni. Elképesztően vonz az út, az idegen tájak, de főként maga a mozgásban levés — na, az szórakoztat igazán.
Most ide idézek egy nyári bejegyzésemet arról, hogy mi is nekem valójában az utazás.
(Aki ismeri, az se ugorja át.)
„Búcsú – Avagy mozogjon a táj” (részlet)
„És ott ér véget minden, ahol elkezdődött. Most éppen a reptéren.
Kezdődhetett volna bárhol, ahol mozog a táj, mert a tájnak mozognia kell.
Az mindegy, hogyan: repülőn, vonaton, biciklin, autón, vagy akár gyalog.
Mindegy is — csak haladjon.Sokat gondolkodtam azon, miért is van ez így.
Nem vagyok sem jobb, sem rosszabb, mint a felmenőim, csak éppen pont olyan.
Hogy én hogyan is képzelem?
Kicsi ember, kurta lábú, borzos szőrű lovon.
Nem vágtat, nem is üget, csak úgy kocog.
Éppen csak annyira ring a nyeregben, hogy érezze: halad, tehát él.
Mosolyogva kocog, pedig elfogyott a legelő. Talán éppen ezért mosolyog.
Dolga végeztével most már végre megint továbbindulhat.
Nem nehezedik rá a táj — azt nem hagyja. Addig nem vár.
Tovább, tovább, mindig egy kicsit tovább.
Napnyugatnak — de ha lehetne, még azon is túl menne.
Csak kocog a kicsi, borzos lovon és mosolyog.
Talán a világ nem is érti, mitől olyan önfeledten boldog.
De ő pontosan tudja.”
Hát valami ilyesmit érzek, igen. Pont ezt — mindig és ma is.
Akik ismernek, tudják, mit dolgozom: úton vagyok.
És tudják azt is, mit csinálok, amikor pihenek: úton vagyok akkor is.
A horgászat által mára sokan ismernek már, és ők is tudják, hogy amikor horgászom, akkor sem maradok egy helyben szívesen.
Úsztatok és pergetek, gyalogolok, keresem a halat.
És igen, amikor olvasok, akkor is utazom.
Örök mozgás testben, lélekben és gondolatban — nonstop.
Gőzmozdony
A több ezer kilométeres nyári szabadság után — amit bejegyzéseimben követhettetek
(www.facebook.com/angliaimh) — egy normális ember, már amennyi van belőle, hátradőlne és pihenne.
Ezzel szemben én vonatutazást tervezek, méghozzá gőzmozdonnyal.
Nagyon jó társaságok vannak erre itt Angliában, szerte az országban. Rövidebb vagy hosszabb nosztalgiautak, a félórástól egészen a többnaposig.
Ahogy tapasztaltam és olvasgattam, az angolok nagy „vonatos nemzet”. A vasút- és mozdonyépítésben sem voltak restek.
Ha most erre elkanyarodnék, ennek az írásnak regénnyé kellene válnia — de nem. A modellvasutak szerteágazó világába sem teszek most kitérőt, pedig ebbe is bepillantottam már egy kicsit, némi gőzmozdonyos szakirodalommal együtt.
Elég annyi, hogy itt a szigeten nemrég — 2025. szeptember 27-én — ünnepelték a vasúti személyszállítás 200. évfordulóját.
Ősrégi vasúti hagyományok, öreg gőzmozdonyok, sínek keresztül-kasul Anglia legszebb tájain.
Igaz, hogy a mai, modern szerelvényekkel és villanymozdonyokkal már többször végigzakatoltam az ország észak–déli vonalán Skóciáig (East Coast Main Line, ECML), de úgy éreztem, ideje lesz a kelet–nyugati irányt is kipróbálni (Great Western Railway, GWR).
Nem mellesleg, miután a nagylányunk Bristolban folytatta felsőbb tanulmányait, a nála tett látogatásaink során feltárult előttünk az ország nyugati része is — és elbűvölő tájaiba azonnal beleszerettünk.
Első alkalommal így a London–Minehead vonalra váltottam jegyet egy „nosztalgiavonatra”, egy nyárias szeptember eleji napra.
Nagyon vártam és izgultam, hogy milyen lesz a túra a gőzössel, de sajnos az indulás napja előtt két nappal e-mailben közölték, hogy a „vén csont” lerobbant, így a szerelvényt egy öreg dízel fogja húzni — ráadásul nem is akármelyik, hanem a bordó Royal Duchy, vagyis a királyi vonat.
Királyi ide vagy oda, én nagyon csalódott voltam, és egy udvarias, de határozott hangú panaszos levélben lemondtam az utazást, mondván:
„Nem engedek, nekem gőzmozdony kell!”
Megértették, és tisztelettel kérték, hogy válasszak helyette egy másik, közeljövőben induló túrát.
Szétnéztem hát a szeptember és december közötti utak listáján, és még aznap meg is találtam a nekem való helyettesítő úti célt: Yorkot.
Gőzmozdonnyal Yorkba
A vándorbotos kalandozásaim során a céljaim között nemcsak Anglia tíz legöregebb tölgyfája és tíz legöregebb pubja szerepel, hanem a tíz legszebb katedrálisa is.
Nagyon örültem, hogy most két nagyszerű célomat is összeköthetem:
életem első gőzmozdonyos túráját és Észak-Európa legnagyobb gótikus katedrálisának megtekintését.
Kicsit tartottam tőle, hogy esetleg a rossz időjárás elvesz valamit az élményből, de nem volt mit tenni, ezt be kellett vállalnom.
Az időpont és az úti cél így végleg eldőlt:
november derekán fogok menni az LMS Black 44781 gőzmozdony húzta szerelvénnyel Yorkba.
Számoltam hát a napokat, és izgultam, nehogy valami váratlan dolog megint közbejöjjön.
The Christmas White Rose – London to York
A dolog számomra érdekes része az volt, hogy legelőször a Premier osztályú jegyek fogytak el, majd ezt követték az első osztályúak. A Standard osztályra viszont még az utolsó napokban is lehetett volna jegyet váltani.
Érdekesség, hogy ezek a standard jegyek a Premier Class árának alig egyharmadába kerültek.
Ez egy egynapos kiruccanás volt. A vonat reggel háromnegyed nyolckor indult a londoni, legendás King’s Cross állomásról, és negyed kettő körül érkezett meg York vasútállomására. Ezalatt a szerelvény öt helyen állt meg: három helyen utasokat vett fel, két megálló pedig technikai okokból történt (vízfelvétel, karbantartás stb.).
Visszafelé délután fél ötkor indultunk, és éjjel fél tizenegyre érkeztünk vissza újra King’s Crossra.
Mindenkinek helyre szóló jegye volt, és oda-vissza ugyanazon a helyen ült.
Bevallom, pokolian kíváncsi voltam mindenre: magára a mozdonyra, a kocsikra, az utazóközönségre, és persze a történelmi York gyönyörű katedrálisára (York Minster), az óvárosra (The Shambles), valamint a város legöregebb pubjára, a Golden Fleece-re is.
Az oda- és visszaút között mindössze három óra állt rendelkezésre — nyúlfarknyi idő, szinte lehetetlen ennyi alatt megnézni egy akkora és olyan gyönyörű várost, mint York.
Ennek ellenére szőttem egy reális, viszonylag betartható tervet, amit a rövidke idő dacára végül sikerült is megvalósítanom.
Bevallom, eredetileg horgászatra is gondoltam, de azt először az idő szűke, majd a beígért áradás miatt teljesen el is vetettem.
Eljött végre az utazás napja. Magamhoz vettem hű útitársaimat: a világjáró hátizsákomat és a vándorbotomat, fejembe csaptam a boldogság zöld kalapját, és reggel hatkor nekiindultam a kalandnak.
Reggeli indulás
Izgultam, mint egy gyermek, így aztán hiába húztam fel az órát reggel fél hatra, a szemeim már maguktól kipattantak közel egy órával hamarabb — pedig elég húzós hét állt mögöttem. Na de, mint tudjuk, a kalandvágy nagy hajtóerő.
Tervek szerint útra is keltem, és egy rövid gyaloglás, majd metrózás után tíz perccel hét után már a King’s Cross impozáns épülete előtt álltam. A toronyórára felnézve elégedetten állapítottam meg, hogy időben vagyok.
Mivel néhány jól sikerült kalandozásom is innen indult az elmúlt években, különösen szeretem ezt az 1850-es években megnyitott állomásépületet, amely eredetileg a Great Northern Railway londoni végállomásaként szolgált.
A galériáról megcsodáltam az új, 2012-ben elkészült fehér acélrácsos csarnokszerkezetet, majd vetettem egy pillantást balra a híres 9 és ¾. vágányra. Ezután bóklászni kezdtem az újságárus pavilonban valami jóféle horgászújság után.
Ha már most vonatutazásról írok, érdemes megjegyeznem: kilenc különböző féle vonatos magazin sorakozott a polcokon. Na, ennyit arról, hogy az olvasás és az újságok kimentek volna a divatból.
Ekkor kiírták a vonatomat, így a nyolcadik vágány felé vettem az irányt. Még gyorsan lebonyolítottam egy pár perces telefonbeszélgetést egy jó baráttal, és máris késésben voltam.
Szép, bordó dízelmozdony közeledett a 8. vágányon, ami egy pillanatra meg is lepett, aztán persze leesett: a gőzös a túloldalon lesz, hiszen arra indulunk majd.
Mire átértem a szerelvény másik végére, már szállhattam is volna fel, hiszen itt volt az idő. Persze még gyorsan előre siettem, hogy ha csak pár pillanatra is, de láthassam a nap főhősét: a gyönyörű fekete,füstölgő 44871-est.
Kicsit sajnáltam, hogy balga gyakorlatlanságomból kifolyólag nem tudtam alaposabban szemügyre venni a mozdonyt, de azért sejtettem, hogy a nap folyamán, a különböző megállókban még lesz rá alkalom.
Egyébiránt a későbbiekben sem volt könnyű feladat lefotózni a lenyűgöző vasparipát, hiszen folyamatosan tömeg tolongott körülötte — ami persze teljesen érthető volt, hiszen ezen a napon mindenki ezért jött ide.
Szerencsémre az én kocsim, a „G” jelölésű, éppen a mozdony, a szerkocsi és a konyhakocsi mögött volt, így a megállóhelyeken könnyen elértem a mozdonyt egy-két fotóra.
Háromnegyed nyolckor a mozdony szuszogott, fújtatott és füttyentett, majd nagyot rántott a szerelvényen, és megindult a 278 kilométeres, öt és fél órás útra York felé.
Zakatolunk, igazodunk
Első elbaltázásom az volt, hogy a mozdonyt meglesni későn érkeztem. Hamar jött a második is: miután késve felszálltam, megkerestem a helyem, ami a „G” kocsi 5B ülésére szólt – mint kiderült, ablak mellé. Csakhogy mindkét ötös helyen kényelmesen elhelyezkedve ült egy-egy öregúr a hosszú útra. Gyorsan döntöttem is: én ugyan fel nem állítottam volna őket, ha Yorkig állva kellett volna utaznom is.
Letelepedtem hát a negyedik helyre, és én is kényelmesen elhelyezkedtem.
Az élet, amilyen kiszámíthatatlan, olyan nagyszerű rendező tud lenni. Kár lett volna alakoskodnom az öregekkel, mert negyed óra sem telt bele, és a mellettünk lévő négyfős asztaltársaság – mondván, hogy az egyik üléssel szerintük valami gond van – áttelepedett egy asztallal arrébb.
A mellettem ülő idős útitársam pedig örömmel figyelte ezt, és udvariasan át is telepedett a megürült asztalhoz, mondván, ott nem ül vele szemben senki, így több lábhelye lesz.
Bevallom, ennek én is örültem, mert így elfoglalhattam a saját helyemet az ablak mellett, sőt még a cuccaimat is magam mellé tehettem az előző ülésemre.
A továbbiakban – miután már csak a szemlélődés és az úti élvezetek maradtak feladatul – úgy döntöttem, hogy bármilyen érzés vagy gondolat bukkan fel bennem, azt rögtön lejegyzem, és később változatlanul használom fel. Így aztán felváltva nézelődtem, olvastam és írtam, na meg persze időnként beszélgettem az útitársaimmal.
Jöjjenek hát most ezek a vonaton született gondolatok és benyomások.
Az utazóközönség színes és jókedvű. Itt senki sem siet sehová, hiszen mindenki ugyanoda igyekszik. Innen is, onnan is jókedvű, hangos beszélgetéseket és harsány nevetéseket hallok.
Csokornyakkendők és színes sálak mindenfelé. A szomszéd asztalnál rendeltek egy palack fehér bort: iszogatnak, sztorizgatnak, nevetgélnek.
Kiváló a hangulat.
Pipál büszkén a mozdony; gőzös füstben hagyja maga mögött a tájat, amerre csak járunk.
Nézek kifelé az ablakon, és kicsit nehezen szokom meg, hogy nem köd, hanem gőz az, amin keresztül látom a vidéket. A mozdony két kocsival előrébb van.
Induláskor nagyokat ránt, mintha csak emlékeztetni akarna rá, hogy bizony gőzmozdony, ha netán elfelejtettük volna az utolsó állomás óta.
Az egyik ilyen elindulásnál leborul néhány ásványvizes palack és műanyag pohár, mire az emberek egyszerre, hangosan felnevetnek.
Fél óra sem telik bele, és jön egy kedves öreg kalauz, aki jegyet ugyan nem kér, de – miután egy listán kipipálta, kik vannak jelen – kioszt mindenkinek egy, az úthoz tartozó húszoldalas füzetecskét. Ebben aztán minden pontosan le van írva: a megállók és vízfelvevő helyek, hogy hol mennyit állunk és miért; a városok rövid története, amelyeken áthaladunk; valamint minden fontosabb adat a mozdonyról és a vasútvonalról (magassági viszonyok, lejtések, emelkedők). Persze van térképmetszet az út teljes hosszáról és egy turistatérkép York belvárosáról is.
Aki régimódi, és nem a telefonjáról tájékozódik, az is megkap minden információt maradéktalanul. Ez igazán tiszteletreméltó, hiszen az utasok között sok az idős ember.
A velem szemben ülő idős úr szinte egész úton édesdeden alszik és jóízűen horkol.
Tisztelem ezeket az elszánt öreg angolokat, akik még ennyi idősen is kalandra indulnak, és bevállalják a közel tizenegy órás oda-vissza utat.
Apropó, kalauz
Átellenben az üres asztalhoz leül Bill. Ahogy a ruházatát és a kitűzőjét nézem, afféle kalauz lehet.
Elegáns és öreg. Nem nagyon öreg, vagy csak nagyon jól tartja magát – de öreg. Fülében hallókészülék, a gyűrűsujján pedig a ki tudja hány éve viselt, vastag jegygyűrű már szinte belesimult az ujjába. A karján egy Iwach-óra, azon figyeli a menetidőt.
Ránézek, visszanéz, és egy pillanatra kedvesen elmosolyodik. Gondolom, egész életében a vasútnál szolgált.
Mert igen: Bill szolgál.
Amikor ideadta a brosúrát, lehajolt az asztal fölé, és erős hangját diszkréten elhalkítva tájékoztatott arról, milyen információ lapul a füzetecskében.
Ha már a személyzet szóba került, essen pár szó a vonatról is.
Mit tudhatunk az LMS Black 44871 gőzmozdonyról?
A mozdony a klasszikus LMS Stanier Class 5 4-6-0 („Black 5”) típushoz tartozik, amelyet Sir William Stanier tervezett.
Gyártója a Crewe Works, és 1945 márciusában készült.
Gépészeti adatok:
– Tengelyelrendezés: 4-6-0
– Hengerek száma: 2 (kívül)
– Hengerátmérő: 18½”
– Vonóerő: kb. 25 455 lbf
Eredeti száma 4871 volt (LMS), majd a brit állami vasútra (British Railways) való áttéréskor 44871-re módosult.
A 44871 jelentős gép: részt vett az 1968. augusztus 11-én közlekedett legendás Fifteen Guinea Special vonat egyik szakaszán. Ez volt az egyik utolsó, menetrend szerinti gőzmozdonnyal vontatott személyvonat a brit hálózaton, mielőtt a gőzüzemet nagyobb mértékben megszüntették.
A mozdonyt 1968 augusztusában selejtezték (vagyis kivonták a szolgálatból), de megőrizték – nem került gyors bontásra, így jó állapotban maradhatott.
Jelenlegi tulajdonosa: Ian Riley & Son (Bury, Lancashire), akik fővonali (mainline) futásra alkalmas, tanúsított állapotban tartják. A mozdony aktívan részt vesz különféle nosztalgia- és turistavonatok közlekedtetésében, például a híres skót The Jacobite járaton is.
Miért érdekes a „Black 5”?
Mert ez a típus rendkívül sokoldalú volt: igazi „mixed traffic” gép, amely teherszállításra és személyszállításra egyaránt alkalmasnak bizonyult. Ez akkoriban ritka és kiemelkedően értékes kombináció volt – a tervezés célja is az univerzális használhatóság volt.
A 44871-es példány pedig azért különleges, mert az utolsó generációs gőzmozdonyok közé tartozik, és gyakorlatilag eredeti állapotában került megőrzésre.
Bárhogy is nézzük, különleges és tiszteletre méltó mozdony húzza ezeket a hatvanas években gyártott kocsikat – amelyek számomra ugyancsak rendkívül megnyerőek.
De hol fotótózzak?
A szemben ülő útitársamtól – aki bizonyosan valamilyen vasúti dolgozó lehet, mert a személyzet láthatóan ismeri, és mindenről pontosan, személyesen tájékoztatja – megtudom, hogy nem Newark North Gate-ben tudok majd mozdonyt fotózni. Ott hiába áll a vonat fél óránál is tovább, nincs peron. Azt ajánlja, hogy bár rövidebb a megálló, Huntingdonban szálljak le fényképezni. A tanácsát jó szívvel megfogadom, és így is teszek. Lám, mire jó egy kis barátkozás és néhány plusz információ.
A táj szalad, a gőz marad.
Kabátos lovak lógatják a fejüket a ködben.
Minden folyó csordultig van sáros vízzel; száz kilométerrel északabbra pedig a folyók sárga vizén már ártereken úsznak a vadkacsák.
Kicsit később megállunk, és egyik kedvenc folyóm, a Great Ouse árterén várakozunk. Nézem a ködben nyugodtan legelésző, fekete maszkos birkákat.
Hamarosan tovább zakatolunk, és én boldogan bámulok kifelé az ablakon. Nem tudom, hol ér véget a gőz, és hol kezdődik a köd.
Iparvágányok mellett haladunk el: hatalmas közép-angliai ipartelepek mellett, ahol rengeteg lapos, sárga tehervagont látok. Az iparvágányokon öreg dízelmozdonyok ácsorognak, hétvégi pihenőjüket töltik.
A csokornyakkendős fiúk verik a blattot. Zsugáznak jókedvűen, és közben hangosan fel-felnevetnek.
Felnézek Jack London csavargókalandjaiból, és én is elmosolyodom.
A szemközti útitársam, aki nagyon öreg, nyúlfarknyi megszakításokkal ugyan, de továbbra is húzza a lóbőrt, és harsányan horkol.
A kártyázó srácok most pezsgőt pukkantanak, hangosan és széles jókedvvel. Erre már az öreg is felébred… de csak egy pillanatra: aztán máris visszasüllyed az édes álomba.
Nem utazom ugyan luxusban, de nem is „vakperonon”, mint Jack, és kalauz sem akar lerúgni, mint a hobókat a regényben. Szerencsésnek érzem magam; csak mosolygok és élvezem az utat.
Hihetetlen gyorsan repül az idő: egy óra múlt néhány perccel, lassan Yorkba érünk.
A nap egy pillanatra sem tette tiszteletét a közel 300 kilométer alatt. A táj szürke, mohos arcát mutatja, de így is elkápráztat.
13:15-kor befutunk York állomására egy 80 éves mozdonnyal – teljesen pontosan!
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nyűgöz le ez a pontosság.
York
A vasútállomástól a történelmi belváros 15 perc séta. Eltéveszteni teljesen lehetetlen, mert amint kilépünk az állomásról, azonnal odavonzza a szemünket York első számú látványossága: Európa egyik legnagyobb és legszebb gótikus katedrálisa, a csodálatos York Minster.
Ezt azonnal meg is célzom, és meg sem állok, amíg gigantikus bástyatornyai alá nem érek. Jegyet váltok, és bemegyek.
A York Minster egyszerűen gyönyörű! Jártam már néhány nagy katedrálisban, meg jó néhány különleges helyen, de ez azonnal ledöntött a lábamról. Porszemnek érzem magam a gigantikus kupola alatt – sejtem, hogy éppen ez lehetett az építők célja is.
A katedrálist 1220-ban kezdték el építeni, és több mint 250 évig tartott, mire teljesen elkészült. A középkorban rendkívül fontos vallási és politikai központ volt, és az évszázadok során többször megsérült tűzvészekben (többek között 1829-ben és 1984-ben), de minden alkalommal helyreállították.
Számos különlegessége van:
– a Great East Window, a világ legnagyobb középkori ólomüveg ablaka (kb. 1405–1408),
– a Rose Window, a gótika egyik legszebb rózsaablaka,
– valamint a 72 méter magas központi torony, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílik York városára.
Időszűkében a toronyba most nem mentem fel, de minden más látványosságát megcsodáltam, majd a katedrális ajándékboltjában beszereztem a trófeákat: a kitűzőt, a hűtőmágnest és a szokásos felvarrót a hátizsákomra.
Azt hiszem, említésre méltó, hogy Angliában nemigen jártam még olyan városban, ahol ezeket ne lehetett volna könnyedén beszerezni.
Innen York legöregebb pubja, az 1503-ban megnyílt Golden Fleece felé vettem az irányt. És mielőtt megkérdeznétek: nem, nem az aranygyapjúra készültem rávetni magam, csupán egy ízletes ebédre és egy pofa helyi ale-re. Ehhez azonban a The Shambles nevű óvárosi utcán kellett áthaladnom.
De mi is a The Shambles?
Egy keskeny, középkori utca, amelyet sokan az „eredeti Harry Potter Diagon Alley” inspirációjának tartanak. Fagerendás házak, apró boltok, varázslatos hangulat.
Itt ismét megdöbbentem, mennyire népszerű város York. A kicsit sem ideális, hatfokos, szitáló esőben és szélben ezen a sétálóutcán alig lehetett lépni a tömegtől. A The Shambles szűk utcái és fölöttem szinte összezáródó házai különösen nagy hatással voltak rám.
Aztán találomra bementem egy ajándékboltba, és vettem egy botveretet a vándorbotomra.
Golden Fleece – Az aranygyapjú fogadó
A keskeny utcák végén, a főút túloldalán már láttam a fogadó impozáns cégtábláját és az aranyszőrű bárányt.
Széles léptekkel átvágtam az úton, és egyenesen az ajtóhoz léptem, ahol egy biztonsági őr udvariasan megállított. Várnom kellett pár percet, mert túl sokan voltak bent.
A The Golden Fleece és zajos közönsége már puszta látványával is szórakoztató volt.
Szombaton, főműsoridőben ugyan asztalt nem kaptam, így ebédelni nem tudtam; tehát egy pint Spirit of York lett a „főétel”, a desszert pedig fél pint Old Peculier. Az utóbbit két kedves angol hölgytől kaptam, akiknek nagyon tetszett a kalapom.
Különös népek ezek az angolok.
Nevetve megkérdezte az ápolt, igényes, hatvan körüli hölgy, hogy felveheti-e a kalapom. Bevallom, meglepett ez a kérdés. Olyannyira, hogy persze igent mondtam. Fejére tette, nevetve pózolt, a barátnéja pedig ugyanilyen jókedvűen le is fotografálta. Megköszönték, majd nevetgélve visszaálltak a pulthoz.
Mikor sorra kerültek, kedvesen meghívtak engem is egy pintre. Egy fél pintet elfogadtam… örültek, és én is örültem.
Jól éreztem magam ott – mint mindenki a helyiségben.
Kísértetekkel ugyan nem találkoztam, csak a helyi bentlakásos csontvázzal, pedig a fogadó egész Angliában elhíresült „kísértetkocsmaként”, amelyhez számos rémséges történet fűződik.
A mondák szerint itt kísért:
– Alice Peckett szelleme, aki éjszaka a lépcsőkön járkál és bútorokat mozgat;
– egy kanadai légiós, Geoff Monroe, aki a második világháború idején az épület egyik felső ablakából zuhant ki – a vendégek szerint olykor a ruhájában jelenik meg a szoba egyik részén;
– a „One-Eyed Jack” nevű alak;
– a „Grumpy Man”;
– valamint egy kisfiú szelleme;
– sőt római katonák árnyait is látták már menetelni a pincében.
Én még csak duplán sem láttam az ízletes ale-ektől, pedig lassan fél négyre járt, és én még aznap nem ettem. Viszont az időm is elfogyott. Ideje volt elindulni vissza a pályaudvarra, ha nem szerettem volna, hogy a pompás gőzösön üresen maradjon a helyem a hazaúton.
Vissza a pályaudvarra
A pályaudvar felé menet valamiért nem működött a net a telefonomon, ami egyáltalán nem aggasztott. Teljesen old school módon kérdezgettem az embereket az utcákon, merre is menjek, ők pedig mosolyogva válaszolgattak.
Az Ouse folyó hídján átsétálva megdöbbenve láttam, hogy a rakpart házai vízben állnak – Claudia vihara elárasztotta a partmenti részeket. A The Kings Arms nevű kocsma padjai már derékig vízben álltak; ott ezen a hétvégén bizony nem kellett kinyitni.
Hazaút
Időben kiértem a pályaudvarra, és mire beszereztem némi készpénzt, hogy később a büfékocsiban kényeztessem magam, addigra a mozdony is beszuszogott, fiatalos siettséggel.
A gőzös visszafelé is percre pontosan indult.
Minden lazaságom ellenére bevallom: szeretem ezt a pontosságot.
Ahogy már fentebb említettem, a jegyem visszafelé is ugyanarra a helyre szólt – ahogy mindenki másnak is ugyanarra, ahol ült. Így az idefelé megismert útitársakkal indultam vissza London felé. Elfoglaltam a helyemet az ablaknál, elővettem az újságom és a könyvem, aztán irány dél, irány London.
Home sweet home!
Még egy kávé
A visszaúton minden patentül megy.
A vonat kellemes, halk sustorgással siklik velem hazafelé, és hamarosan álomba is ringat.
Nyolc óra körül lehetett, amikor elpilledtem. Éreztem, hogy az erőm elhagy, és a szemem lassan lecsukódik.
Hát na, eddig bírtam hajnal 5:30 óta a lótást-futást, metrózást, vonatozást és élménybeszerző kalandozást.
Alig tíz–tizenkét perce szunyókálhattam, amikor felpillantottam.
Na neeem. Most nem fogok aludni – úgyhogy gyorsan meg is hoztam a döntést: megnézem a büfékocsit, és veszek egy kávét.
A büfében egy jókedvű idős úr fogad.
Pillanatokon belül egy hullámhosszra kerülünk.
A két „beszélő”, egy fiatalabb és egy öregebb.
Kávét kérek, és amíg Mickey a kávét készíti, már barátkozunk is.
Nevet… és azt mondja, jövőre lesz nyolcvan.
– Ne már! – hitetlenkedem udvariasan. Füllentenem nem kell: tényleg fürge, és a mozgása fiatalos. Hetvenre tippeltem volna.
Nevet, és csak annyit mond:
– Szerencsés életem volt. Sosem maradtam ki a munkából, mindig egészséges voltam.
Aztán sztorizik a gyerekkoráról, és együtt nevetünk.
Istenem, de jó volna így megöregedni.
Persze gondolom, ez kegy, és ezért sokat kell is tenni…
A kávé nem ízlik, de nem az ő hibája – nem szóltam, hogy ne hosszú legyen.
Kicsit sajnáltam, de érdekes módon a nagy pohár vizes kávé mégis jólesett.
Mickey, Mickey… mire képes a jókedv és a kedvesség.
Még hosszasan elmélkedem ezen, miközben bámulok ki a sűrű sötétségbe, aztán nagy élvezettel olvasom tovább Jack London Országúton című könyvét.
Aztán egyszer csak már Londonban járunk. Átmenőben megpillantottam a megállónkat, Bowes Parkot, de persze itt a gőzös nem áll meg.
Lassan hazaérek. Nemsokára megint a King’s Cross nagyállomásán leszek, mint 15 órával ezelőtt.
King’s Cross Station
A gőzös is, és én is indulunk haza – vesszük az irányt, ki-ki merre lakik.
Ő a fűtőházba, én pedig… igen, én is egy fűtőházba, csak ott éppen nem szénnel, hanem szeretettel fűtenek.
Hát így telik el – mint már oly sokszor – a vándor egy izgalmakkal és élményekkel teli napja.
Nagyon köszönöm neked, kedves olvasó, hogy türelmesen velem utaztál.
Találkozunk legközelebb valahol, valamikor – remélhetőleg hasonlóan izgalmas és mozgalmas kalandokban.
Nézzétek meg a fotókat nagyobb méretben is!
Az alábbi képekre kattintva nyithatjátok meg a galériát:
