Apám emlékére…
Szürke, párától nedves hajnal volt, ahogy lassan lépegetett kedvenc folyója felé. Már nem ment úgy a járás, mint régen. Izmai ernyedtek, csontjai kopottak, szeme sem a régi.
– Az idő! Hiába no, az idő!
Mormogta bajsza alatt miközben megállva sajgó térdét masszírozta. De ma menni kell. Nemsokára Karácsony és minden évben tőle kapja fia a halat az ünnepi asztalra. Régóta így megy már. Emlékeiben megelevenednek a régmúlt évek, amikor kéz a kézben sétáltak a folyó partján apa és fia. Akkor a folyóról és lakóiról mesélt a tágra nyílt szemű apróságnak. Később megtanította a keszegfogásra, a folyó szeszélyes kedvének ismeretére, és ahogy nőtt úgy a halak elkészítésének módjára. A harcsapörkölt. Valahogy azt az ételt tudta igazán jól elkészíteni. Ez volt a fia kedvence is.
Ott a folyónál, nem messze innen a beszakadt partoldalnál mindig hallotta rabolni a halat. Nagy bedőlt fák ágai, mint karmok meredtek ki a vízből alul rejtekhelyet adva a vizek lakóinak. Oda igyekezett, hátha horogra tudja csalni a bajszost. Már elvermelhetett a koma, de talán még eszik. Kiérve a partra lassú léptekkel haladt a kanyarulat felé. Odaérve döbbenten látta, hogy megint beszakadt egy darab a partból.
– Szép darabot haraptál ki, fene a jódógodat! Hát nem nyugszó’ te sem?
Korholta a folyót, mely egykedvűen, némán sietett a maga útján. A lassan folyó víz felszínén itt-ott hirtelen kisebb örvények jelentek meg majd a víz sodrásával lassan tovahaladva eltűntek a szürkeségben. A víz most nyugodtnak tűnt. Az öreg megállt a bedőlt partoldalnál és szemei az akadós düttest keresték.
– Fene esne beléd, most nehezebben érem el az akadóst, nem tudtál várni kicsit a rombolásoddal. Mér kő’ mindig legénykedned!
Szuszogva ereszkedett le a meredek partoldalon, meg- megcsúszva a nedves talajon. Óvatosan közelítette meg a helyet a keskeny, csúszós mederszélen.
– No, itt jó lesz.
Lecuccolt, s kezébe vette a horgászbotot és egy tenyeres kárászt tűzött a horogra. Óvatosan egyensúlyozva dobta a horgot a kimeredező ágak közé. A nagyobbacska ólom megtartotta víz-közt a halat, mely időnként szabadulni akarván, neki-nekiiramodott. Ilyenkor az úszó szinte majd eltűnt a lassú forgóban.
Lassan teltek a percek, a negyedórák, a Nap erőtlenül próbált áttörni a ködös, párás levegőn. Valahol egy távoli faluban megszólalt a harang. A harang hangja ünnepélyesen úszott a nagy csendben. Nyugalom és csend honolt a tájon. Nézte a bot spiccét melyet időnként a sodrás vagy épp a megiramodni akaró tenyeres csalihal meg-megbillentett.
Öregesen kényelembe helyezte magát a kopottas, itt-ott feslett, helyenként már damillal átvarrt székén, amit anno a gyerektől kapott majd évtizede egy Karácsonyon, hogy abból kényelmesen hódolhasson nyugdíjas szenvedélyének. Egyszerű, szétnyitható szék, mely az akkori kor modernesedő felfogásában, a könyöktartó pántnál már állítható volt. Jól szolgáló alkalmatosság volt eleddig, főleg mostanság, de való igaz, lassacskán már cserére szorul. /Térdei, ízületei egyre-jobban kívánják már a pihenést a folyóparton is. Anno fiatal korában Puskásékat utánozva rúgták a grundon a bőrt, mikor egyszer kifordult a lába, s reccsent nagyot a térde. Korosodván egyre jobban sűrűsödve vissza-viszatér az a nyilalló fájdalom./
Fáradt, üvegesedő víztiszta kék szemét a folyó irányába szegezte, a látómező közepét a bot hegye választotta szét a most megnyugodva, szinte csordogálva vonuló korareggeli vízfelszínt, melyet időszakosan egy-egy keszegféle fordulása, apró gyűrűzése tör meg.
Eltelik lassan egy bő fertályóra, s a koratéli reggel beköszöntét a rézsűben megbúvó rigók és cinkék neszezése, valamint a város közelébe költözött varjak károgása jelzi.
Figyelmét a környezet ébredező madárzajától, a frissiben beszakadt partszéltől kissé feljebb, az összebandázott tucatnyi egynyaras fehérnép között hirtelen nekiiramodó csuka tekintélyt parancsoló rabló freccsenése vonja el. Ébredeznek a halak is…
A pálca is bólint egy picit, de ez csak jelzés és egyben visszaigazolás a számára, hogy szívósabb, megtűzött élő csalihal a ‘Karcsinál’ nem igazán van. Szinte látja, ahogy a kipányvázott csali nekiiramodik a fenék irányába, de a hátába tűzött ‘pórázvég’ visszatartja. Az élénkszín-bóbitás jelző komótosan követi egy pillanatra a víz alá kényszerítő erőt, de rövid időn belül újra beáll a felszínen, még elfogadható távolságban, az ég felé nyújtózkodó deresen harmatos ágaktól.
Nem sokan járják ilyenkor télvíz idején a vizek partjait, de látóterébe a sodorvonal szélén jobbról, lassan becsordogál egy ismerős ladik orra. A hatfeles ladikban a jó harmincas spori – mivel időben észrevette őt a ritkuló levélzetű partszéli álláson -, már időben visszaengedte a gázkart, hogy minél kisebb hullámzást keltsen a langós közelében. Látásból ismerik egymást, mivel az már lassan egy éve kutatja rendszeresen a környék vizét többnyire a ladikkal. Vélhetően a közelben lévő lakóparkba költözött, mivel az időtájt adták át a kisparcellás ingatlanokat. Időnként még a horgász-szerencse is mellé szegődik, mert olykor cinkos mosollyal mutatja az alkalmanként pergetve fogott jobb süllőt, csukát, domolykót és olykor hajnalonként a harcsát.
– Hmmm, mostanság egyre sűrűbben sikeres az ifiúr…
Jegyzi meg félhangosan magában, miközben egy visszaintést küld a csónak irányába, mely lassan továbbsiklik a víz sodrával a látótérből, majd a néhány másodperc után megerősödő motorzaj, távolodván belesimul a farhullámokon a vízbe.
A ‘gyerek’ jut rögtön eszébe, ki hasonló korú a ladikossal. Anno bízott benne, hogy a környéken fog letelepedni, de a megélhetés és az ‘onokák’ taníthatósága, valamint a kismeny – jobb és megbízhatóbb állás reményében – újrakezdett tanulmányai, családostul a nagyvárosba kényszerítette őket. Igaz, nem panaszkodhat, mivel gyakorta, heti-kétheti rendszerességgel látja a fiút – s havonta családját -, kinek nem kell a nógató szó, hogy jöjjön, mert bő hét elteltével bizton megjelenik valamelyik pálcájával. Sokszor – s nem is sikertelenül – egyedül cserkeli a vízpart bozótosából a víz rejtett kincseit, majd piheni ki magát a szülői házikóban. A napokban is várható, mivel Karácsony közeledtével kérés nélkül is tudja, hogy apja, egy jobb harcsából készült paprikással várja, mely vereslő étekként kerül majd az ünnepi asztal közepére.
Gondolataiból a pedző helyzete billenti vissza a valóságba. Az eleven csalihalnak, no meg talán a csónak által meglibbentett víznek köszönhetően egyre jobban megközelítette a bedőlt fák meredező ágait. Lassan kiegyenesedik ültéből, a nyelet kézbe fogva lassan maga felé tekeri a készséget. Markában érzi, hogy a kárász intenzíven, ellenkező ficánkolással veszi tudomásul a levegőre kerülést. A felkapó kart átváltja, s berögzült mozdulattal az eredetileg kiszemelt helyre óvatosan visszapöccinti a csalit. A felkapó kart kézzel halkan visszaválja, a beállított féket még egyszer ellenőrzi, majd az ágvasra helyezi a szebb időket is megélt botot.
A nyolcat kondítja a kisvárosi harang, mely pontosan és magabiztosan jelzi az idő múlását. Jó másfél órája már, hogy várja a halat.
A vízbepottyanó úszó által keltett apró hullámgyűrűk lassan bevasalódnak a felszínbe, s a horgásszal együtt kényelmesen várakozó álláspontra helyezkednek.
A szakadt part alól néhány kisebb hal spriccen szét a szélrózsa minden irányába, s néhány ruca méltatlankodva reppen a nyílt terület felé.
Az úszó is lassan megint megelevenedik. A határozott mélyre törés helyett most látszólag komótosan, de célirányosan a sodorvonal felé veszi az irányt. Az öreg várakozó kíváncsisággal dől előre óvatosan, szeme sarkából a pálca nyelének helyzetét pontosan betájolva. Egy cuppanás követően a gyűrűző hullámok darabokra törik a vízfelszínen kontúrozódó felhők szürkés tükörképét.
– No végre, fene a jó dógodat, mormogja magában… Ippeg ideje vót mán’ jelentkezned…
Az úszó nagyobb fokozatra vált, s bucskázva, araszolva próbál menekülni a meredező ágak közeléből. Az öreg jobbjával rámarkol az ágasra támasztott bot nyelére, kiegyenesedik ültéből, s bal kezével komótosan adagolja a zsinórt a távolodó jelző ütemében.
– Ficeregjé’ csak, jelezd, hogy itt vagyol…
De az úszó hirtelen megáll. A zsinórt adagoló balkéz megmerevedik egy pillanatra, ráérzéssel gyorsan ráerősít a fékre /nem csak a várható hal mérete, mint inkább a közelben lévő akadókból való visszatartás miatt/, majd azon nyomban baljával megmarkolja az orsó alatt a bot kopottas parafaborítását. Mereven, feszülten egyhelyben állnak – az úszó és a horgász -, mint a futók a startvonalon, mikor a pisztoly dörrenését várják. Jelre várnak, kívülről mintha kimerevített filmkockát látna a szemlélődő. A környék, a természet zaja is mintha elcsitulna egy röpke pillanatra…, feszültség érződik a levegőben.
Az úszó hirtelen megremeg, majd szempillantás alatt a felszín alá merül. Az öreg görnyedt testét kiegyenesíti, jobb lábát kissé előrecsúsztatja, feje apró, ritmikus mozgásba kezd mintha számolna – tapasztalta már, hogy kishalas csalizásnál kell a halnak a nyeletés -, majd néhány másodperc után keményen felrántja a bot spiccét, erőből bevág. Tudja, hogy fontos mozzanata ez az eredményes pecának, mivel a kemény csontos részbe kell a horognak – lehetőség szerint egészen az öbléig hatolnia, mert más esetben könnyen kihajlik, kiakad, törik, – a biztos tartás miatt. A bot félúton meggörnyed, de az öreg szinte ugyan abból a lendületből továbbhúzza.
Ebben a pillanatban felvisít a fék, s a bot spiccét nagy erővel húzza vissza a víz irányába egy láthatatlan erő. A támaszkodó bal láb a nyálkás parton egy picit megcsúszik. Az öreg térdét kissé megrogyasztva beleáll a lendületbe, de ekkor a térdkalács alól éles fájdalom nyilall a combja alá…
– A fene essen belé, ez most nem hiányzott!
S a lábát megfeszíti a fásli alatt… De nincs idő a fájdalommal foglalkoznia, mert érzi, hogy a hal jobbra ívelve a csökös felé veszi az irányt. Jobbjával keményebben szorítja az orsótalpnál a nyelet, a nyélvéget automatikusan a karja alá támasztja, s ballal a hajtókarba kapaszkodva keményet húz még egyet a nyélen. Tudja, ha lendületbe jön a jószág, akkor oszt lesz ‘nemulass’, lassítani kell a tempóját. A zsinór biztos kitart /jófajta 40-es platil, melyet a gyerek hozott németből tavaly karácsonyra/. A pálca saját készítés, abban hiba nem lehet /még öregapjától tanulta a nádbot készítés csínját-bínját, s már nem egy szebb – volt köztük 30 kiló körüli is – harcsa vesztét okozta az emberöltő alatt/, igaz ez a hal nem lesz akkora, s a víz is hideg már. A kemény húzásra a hal egy másodpercre meglepődve megáll, s a langó felől a nyílt víz felé veszi az irányt. Most egy szusszanatnyi ideje van, gyorsan a balja mögé pillant, s megelégedve konstatálja, hogy a saját csomózású nagylukú merítő szükség esetén majd kézre áll. De hol van az még, hisz’ a hal ellenkező irányba, a sodorvonal felé veszi útját.
Nagy levegőt vesz, s a szusszanásnyi idő alatt gyorsan stabilizálja lábait a síkos partszélen. Az orsóról szakaszosan muzsikálva lepergő damil hangja a feladat felé koncentrálja figyelmét. A hal első lendülete lassan alább hagy, majd szinte teljesen megszűnik.
– Nehogy mán’ lefeküggyé’, nem vagyok én muzsikus /cimborái körében, a lefekvő harcsa kimozdítására, kipengetésére használják e szót/, dolgozzál csak folyamatosan…
Mormogja a fogai között, s egy határozottat emel újra a boton. Válaszként néhány erőteljes rángatást érez a négerbarna zsinóron, ami lassan megint fülének kedves hanggal, de már lassabb ütemben hagyja el a dobot.
– Szóval fejjel lefelé próbálkozol…
S szája szegletében mintha mosoly bújócskázna. Szinte látja, ahogy a haltest mellett párhuzamosan feszülő damilra, a hal kígyózó mozgása közben a farkával néhányat ráver és benyálkásítja.
– No, valahogy emígyen, fáradjál csak!
Nyugtázza elégedetten az újabb lendületet, s száraz szájperemét nyelvével körbenedvesíti.
Érzi, hogy nem egy kapitális jószágot akasztott, annak ereje is előbb-utóbb fogyóban lesz, de azért éber reagálója minden egyes mozzanatnak. Érzi, ahogy a hal többször is megrázza a fejét, ahogy farkával csapkodja a damilt. A jól sikerült szerszám, mint karja meghosszabbítása közvetíti a víz alattról érkező információkat, s lassan elérkezettnek látja az időt, hogy szigorítson egyet féken. Belehúz a hal komótos távolodásába, teker egy keveset a karon, s kettőt kattint a fékgombon. A lassú ciripelő muzsika átvált szakaszos ütemű zizegéssé. Újabbat emel a boton, s a miközben leengedi a spiccet, gyorsan teker az orsón. Ez a cselekedett ismétlődik háromszor, mikor a megfordított hal a part közelét megérezve, újabb rohamra indul… Lehúz, vagy 15 m zsinórt – miközben az öreg stabilan megtartja a botot -, majd megáll.
Horgászunk elérkezettnek látja az időt, s kemény, kérges markolattal teker megint az orsón. Elkezdődik a húzd meg – ereszd meg türelemjáték… Teker vagy 2 m-nyi zsinórt, a hal visszahúzza a felét, teker megint ugyan annyit, a hal újra visszahúz, de már valamivel kevesebbet. Ezt játsszák majd tíz percen keresztül.
A hal vagy 15 méterre a parttól egy fordulóval megmutatja magát… Az öreg megnyugodva konstatálja a bő méteres, métertízes test látványát…
– Ippeg ölég leszel a nagyfazékba egyszerre…
Nem szívesen fagyasztana a halból, inkább mindig fog annyit amennyire szükség van. Olyan jó nyolc kilós forma lehet a folyami szürke, konstatálja, s megnyugodva szív mély levegőt a tüdejébe… Lazít egy cseppet a merev álláson, újabb fix pontot keres lábaival, s ekkor kezdi érezni, hogy sajog a bal térde… A harcsa nem sok időt hagy neki, megint fordulókkal bucskázik a vízben, s annak felszínéről visszatör a mélybe. Az öreg már magabiztosan tartja a pórázt, s szinte rutin-szerűen kezeli az orsó hajtókarját.
A hal többször is próbál megszabadulni a laposodó part felé kényszerítő erőtől, de egyre kevesebb hévvel tud ellenállni a kényszerítő erőnek. Egyre ritkuló kitörések és apróbb fordulók után a jószág lassan felfekszik a víztetőn, s szinte megadóan siklik az utolsó 6-7 méteren a part felé. Az erejét felőrölte, s a hideg közeg sem volt most segítségére.
A horgász lazít egy cseppet az orsó fékjén, s a botot jobbal meredeken felfelé tartva, baljával a hosszúnyelű merítőért nyúl… A térdébe újra belenyilall a fájdalom, így kinyújtott lábbal, derékból meghajolva próbálja elérni a földre fektetett szigszalagos nyelet. A harcsa egy utolsó próbálkozással fordul egyet a vízben, az orsó kerreg egy rövidet. Az öreg gyorsan felegyenesedik, visszahúzza a zsinórt, de a hal több erőt már nem tud kipréselni magából, megadóan lebeg a víz felszínén. A horgászunk most már óvatosabban lenyúl a merítőért, helyrerázza a hálót, s betolja a 4 méteres merítőnyelet a vízbe.
A harcsa csendesen – bő félórai küzdelem után -, fejével előre belesiklik a nagyszemű hálóba, mely gyengéd öleléssel veszi körül sikamlósan nyálkás, hideg márványos testét.
Novi >;-))
