A cím ez esetben talán elsőre kicsit megtévesztő lehet, hiszen ahogy tőlem már oly sokan megszokhattátok, történeteim általában horgásztörténetek, szereplői többnyire horgászbotok szoktak lenni. Persze azért a horgászok se menjenek sehová, hiszen többnyire a természetben fogunk kalandozni és túlságosan most sem távolodom el a vizek partjaitól, valamint itt-ott lesz némi horgász vonatkozása is a sztorinak. A bot mégsem horgászbot, hanem ez alakalommal a történések középpontjában a túrabot, azaz a VÁNDORBOT fog állni.
Tartsatok hát velem és elmesélem nektek vándorbotom érdekes történetét születésétől napjainkig.
Ha kezeimben bot, olyankor vagyok nyugodt és boldog.
Kinek is van botja?
Kinek van botja, vagy éppenséggel kinek nincs?! Jó a kérdés, szóval kutassunk hát kicsit emlékeinkben, pattintsuk fel pár régen beporosodott rekeszt és nézzünk bele, hogy miket is találunk ott.
Van botja a királynak, szép és díszes, arannyal, ékkövekkel kiverve, de van a vak koldusnak is botja, bár neki csak igen egyszerű féle. Van pápának és van a pásztoroknak, de van a tamburmajornak is, és ki-ki igazgatja vele a saját nyáját, vagy éppen zenekarát kedvére.
Van botja a mágusnak és a mikulásnak, hobbitoknak és manóknak.
Van a mezőőrnek és az erdésznek, van a kedvtelésből sétáló úriembereknek és van a hegyet völgyet járó vándornak is. Minden valamire való, rendes csizmás, kalapos embernek, aki ad magára, bizony van botja. Persze mindenkié olyan, amilyenre szüksége van, épen illik hozzá, vagy amilyenre futja. Egy jó bot, ami mindig hű társa gazdájának, akit szolgál jóban és rosszban, minden időben hűségesen, egy életszakaszon, vagy néha egy életen át.
A londoni Saint Pancras állomáson viszonylag kevés a botos ember, akinek a szakálla kender.
Gyermekkorom botjai
Ha visszagondolok boldog vidéki gyermekkoromra, emlékszem, hogy igen gyakran játékainknak is mindennapi része volt a bot. Csak törtünk egy jó husángot reggel és már indulhatott is a játék. Csépeltük az „ellenséget” naphosszat, amik mikor sárkányok, mikor medvék, mikor ellenséges katonák voltak, akik többnyire bogáncs, labodakóró vagy éppen útilapu képében támadtak ránk vérszomjasan. Na meg persze néha egymást is csépeltük, persze csak barátian és játékból.
Kard volt, nyíl volt, lándzsa volt, puska volt, meg bármi, amit csak odaképzelt a furfangos gyermeki lélek és fantázia. Ha jó bot volt, hát játék végén elrejtettük egy titkos helyre, hogy másnap újra szolgálhasson minket életre-halálra.
A bot megmaradt emlékezetemben számos múltbéli történetben is. Apró gyermek korom idején, mikor szüleim dolgoztak, mint általában szinte mindig, olyankor dédszüleim gondjára voltam bízva, így aztán hallhattam érdekes és izgalmas történeteket bőven.
Dédnagyapám, mint mezőjáró ember, elmondása szerint, élete során mindig tartott magánál egy botot, aminek, ahogy ő mondta „jó húzása vót ám”. Ezzel a bottal aztán akadtak lélegzetelállítóan izgalmas kalandok bőven. Néha Frermann úr mérges, veres bikája állta el az útját a vasút sarkán, amit orron kellet vágnia, de úgy rendesen, hogy ne nézzen má’ olyan csúnyán, és táguljon jobb dolgára.
Máskor harapós mezei kóbor ebet kellett móresre tanítania és trükkösen megbökni botheggyel a szeme sarkában úgy, hogy menjen el a kedve egy életre a szegény jóember harapdálásától.
A Teith folyó partja, Skócia, Callander
Cseperedtem szépen, egyre nagyobb lettem a bot meg egy idő után csak állt a csendben a sarokban.
Meghalt dédnagyapám, 91 évet élt egészségben. Aztán vállamra vettem én is a világot és külhonba mentem, mint nyugtalan vérű, jó magyar vándor. Amíg jöttem, mentem, serénykedtem a nagyvilágban meghal apám, majd nagyapám is. Mind Lovas Ferenc volt, mind a négyen azok voltunk. Az évek elrepültek és mire felnéztem már csak magam voltam Lovas Ferenc. Elmentek mind.
Elmentek, de az emlékek és a történeteik itt maradtak velem mindörökre.
Közben persze megismerkedtem a kedves feleségemmel, családot alapítottunk és persze három szép lányunk is született, mint a mesebéli szegény embernek, vagy éppen királynak.
A nagyvárosi életet, persze megszoktam, ahogy sokmindent megszokik az ember, amit kell, de pár év után egyre gyakrabban szöktem vissza a folyópartokra és az árnyas bodzaligetekbe. Igazán mégis csak ott érzem otthon magam. Sokáig magam sem értettem miért, de egy napfényes reggelen rájöttem. Gyermekkoromból ismerős volt itt szinte minden. Bárhol vagy a világon, a nyárfa levelét ugyan úgy susogtatja a szél, a fekete rigó is ugyan úgy énekel és a pipacs szirmai is pont olyan pirosak. A természet az egyetlen, ami igazán nemzetközi nyelven beszél szerte a ezen a csodás kis bolygón.
Minden ugyan olyan mint otthon, tehát itt otthon vagyok. Horgászom, mint rendes faluszéli gyermek, kiskorom óta. Itt is, most is, ha csak tehetem mindig is.
Bizony olyan minden, nagyon is olyan, mint a gyermekévekben.
Aki otthon van a legelőn az nem mozdul, csak ál konokul és néz zordul.
Egy napon, még ha nem is a Fermann úr bikája volt az, hanem ki tudja kié, de ott állt előttem egy növendék veres bika a folyóparti legelőn. Nem az első eset volt ez, de eddig valahogy mindig elboldogultam. Horgászbot ugyan volt nálam, de hát azzal ugye az uszonyosok becserkészésére szolgált, nem egy többmázsás négylábú megrendszabályozására. Persze félre ne értsen senki, nem szerettem volna én bántani a szegény marhát, de hát azért valami riasztóeszköz mégis csak jól jött volna. Jó lenne egy karikás, csördítenék vele egy embereset, gondoltam. Na de én nem csikós vagyok, hanem Lovas.
Kikecmeregtem ugyan épségben az érdekes kalandból, de nem hagyott nyugodni a dolog. Emlékeimben felrémlett a dédnagyapám történeteiben a mindent helyzetet megoldó eszköz, „A BOT”. Jó rég óta nem volt már efféle bot a kezem ügyében, sok év eltelt azóta. Így aztán horgászataim alkalmával, jártamban-keltemben egyre csak nézegetni kezdtem hát a bokrokat, fasorok jövéseit, és egyéb ígéretes botesélyes helyeket. Mogyoró és som, kökény és bodza, a sok érdekes ismerős időnként mind visszakacsintott rám egy-egy ígéretes jövendőbeli bot reményében.
Körös partján termett kákafoki mogyoróbot.
Az első próbálkozások
Az első bolt mégis csak a peca által került hozzám, egy 2016-os magyarországi nyaralásom alkalmával. Gyermekkori barátaimmal az évi szokásos Tisza-túra nevű nyári összejövetelünket tartottuk egy körös holtági nyaralóban, a Kákafoki holtág mellet.
Horgászcuccot persze vittem magammal bőven, szokás szerint jóval többet is, mint szükséges lett volna, de a puccos nyaraló telkének a sarkában jókora mogyoróbokor kínálta szinte kihívóan a jobbnál jobb szálegyenes suhángjait. Nemigen tudtam ellenállni és a második napon vágtam egy szép szál kecses, ruganyos mogyorófavesszót. Milyen is az ember, ha van drága horgászbotja, neki mogyorófavesszőből kell a pecabot. Talán ősi ösztön ez, és ha tehetnénk néha még mindig lándzsával ejtenénk vadat és szakócával nyúznánk meg, csak hogy érezzük, megy ez még nekünk.
Szóval azokban a napokban mogyoróbottal horgásztam és fogtam a halakat. Olyannyira összenőttünk, hogy nyaralás végeztével sajnáltam otthagyni szegényt. Na meg, ha már lenyestem, ne tegyem potyára, hisz felelősség is van a világon. Magam elé fogtam, kimértem az államig és ott elvágtam. Így elég hosszú, de be is fér az autóba. A körösi nyaralás véget ért, majd a magyarországi is, és indultunk vissza Londonba.
Kezdem összeszedni dolgokat a hazaútra, de csak a legszükségesebbeket, így hát persze a mogyoró bot is bekerült az autóba. Tünde, a megértő kis feleségem, már nem lepődik meg fura és néha érthetetlen dolgaimon, volt ideje hozzászokni a több mint két évtized alatt, így fél szeme pillantásával nyugtázta a nélkülözhetetlen, s talán értelmezhetetlen családi útitársat, a botot.
Tökéletes, éppen az én kezembe illő az átmérője.
Így került hozzám az első botom, amit ekkor még csak ízlegettem. Suhogtattam, hoztam, vittem, egyik sarokból a másikba tettem a házban, néha pedig kéretlen látogatókat, egy-egy betévedt egeret likvidáltam vele. Bár szoktam a botot, de ki még nem merészkedtem vele. Valahogy nem jött ki rá a lépés. Nem akart sosem velem jönni. Mai napig megvan, néha használom házon belül, közben pedig hűségesen áll a sarokban, várja sorsát türelemmel, ami egy nap talán eljön.
A bot nagy, vagy a gazdája apró?
A második bot már itt termett a szigeten, Angliában, egy horgásztó partján. Meleg júniusi madárfüttyös nap volt, olyan igazi nyárelő, mikor az időjárás bőkezűen ad ízelítőt abból, ami hamarosan várható. A hirtelen támadt melegre a halak is reagáltak és a hajnali kapások után, már nemigen tudtam semmit kicsikarni. Na meg ugye, amit már csikarni kell,az sosem az igazi. Egy tóparton viszont száz meg száz csábító minden van ám az év minden szakában. Szokásomhoz híven közbeszaglásztam, lássam mit kínál ma megtekintésre a természet nagyszínpada. Hamarosan rátaláltam egy tavaszi irtásból származó, elégetésre váró mogyoró gallyhalomra és azonnal kezdetét vette mustra és a botvadászat. A dologhoz hozzá tartozik, hogy ekkoriban már nemigen mentem sehová az összecsúsztatható Firskars SW75 kisfűrészem nélkül. Egy kis turkálás, pár nyisszantás és az újabb botjelölt máris ott termett a horgászhelyemen. Nagyszerű anyagnak mutatkozott, és határozottan esélyes volt a betölteni jövendőbeli nagy szerepet. Vastagsága, hossza és íve határozottan tetszett.
A második kicsit vastagabb, mint az első, de igen jó a fogása.
Örültem neki, jött is velem haza. Pár hónap száradás után egy napon, valami hírtelen ötlettől vezérelve nekiestem és markolat rész kivételével az egész botot lehántottam, megcsiszoltam, majd a markolat felőli részét megfaragtam.Ami elsőre jó ötletnek tűnt, az a gyakorlatban sajnos nem annyira tetszett. Na de, ha nem próbálom ki, sosem tudom meg azt, hogy nem szeretnék ilyen világos színű botot. Sebaj, gondoltam, majd a felületkezelés megoldja a dolgot. Le is támasztottam kicsit pihenni, és hagytam tovább száradni. Párszor rápillantottam ugyan a hónapok alatt, mielőtt kiléptem az ajtón, de nem éreztem egyszer sem késztetést, hogy vinnem kellene magammal bárhová is. Igaz, szereztem vele pár tapasztalatot, hogy mit is szeretnék és hogyan, de útitárs belőle sem lett soha. Lehet egyszer megtetszik majd és átalakítom, befejezem. Ki tudja még, hogy mit hoz a jövő.
Igaz, ennek a botnak van egy enyhe íve, de ez egyálán nem válik a hátrányára.
Megtaláltam az igazit.
A 2019 nyarán ismét hazalátogattunk megtartani a szokásos évi pár hetes szusszanást. Ahogy ilyenkor az lenni szokott bejártuk a vidéket a családdal széltében-hosszában. Minthogy Tokaj nem esik hozzánk messze és kedves hely is számunkra, így elugrottunk egy kis borbeszerzéssel egybekötött egész napos hegyaljai túrára. A város az új kenyér ünnepére készülődött a rekkenő nyári hőségben. Fagyizás után a forró aszfalt és az utcákon bágyadtan bukdácsoló embertömegek helyett inkább az árnyas erdőt, és a hegyoldalt választottuk. Tokaj barátságos kisváros, így hamar el is értük gyalogosan az egyik kis hegyi ösvény feljáratát. Mielőtt nekiindultunk volna a kaptatónak,megfogalmazódott bennem egy vágy, amit hamar ki is mondtam hangosan.
„Minden olyan szuper, már csak egy jó bot kellene.”
Az első út az éppen akkor talált bottal a tokaji hegyen.
Épp csak, hogy kimondtam, alig léptem párat, és a csapás mellett ott hevert a fűben egy formás botocska. Mintha csak a Jóisten utalta volna ki nekem, a kérésemre. Azon nyomban nagy örömmel magamhoz vettem és már indultunk is a hegyi túra. A csodálatosan sikerült családi nap végén nem csak számos élménnyel, hanem egy jó mogyoróbottal is gazdagabbak lettünk. Nem is volt kérdés számunkra, hogy hazajöjjön velünk.
Nyár végeztével, visszainduláskor természetesen bekerült a bot is a Mazda tetődobozába, és két nap múlva már ott állt angol honban a fogas mellet, a bejárati ajtónknál. A két másik bot féltékenyen pillantgatott a jövevényre, de az állta nézést betyárosan.
Személy szerint nekem nagyon tetszett. A színét, a vastagságát és a hosszát is tökéletesnek tartottam.Lágy mogyoróbarna színű, 125 cm hosszú, a vastagabbik végén 2,5cm, a vékonyabbikon 2 cm átmérőjű sérülésmentes, erős, egyenes bot. Hagytam neki időt száradni bőven. Már az első időkben észrevettem, hogy kikívánkozik a házból, így hamarosan elvittem magammal egy-egy reggeli csatornaparti sétámra a házunk mögé. Így Észak-Londonban, a New River partján kezdte a hivatalos pályafutását, és botéletének első szakaszát. A hónapok, majd az évek teltek és bot egyre gyakrabban merészkedett ki velem a világba. Járt velem számtalanszor folyóparton, réteken, utaztunk együtt autón, metrón és vonaton is.Közben kiszáradt és megkeményedett, fogása pedig sima lett. Lassan összeszoktunk.
Meg is néztük alaposan a szőlőtaposó lányka szobrát.
Irodalomban és múzeumban
Irodalmi kalandozásaim során mindig felkaptam a fejem, ha valahol egy bot került szóba. Móricz Betyárjában a szolgabíró sötét színű, kemény, somfa botja, amit „árvaganyé alatt” érlelt három évig a gazdája, még fiatal korába, vagy az Ábel a rengetegben című regényben, Ábel apjának a botja, ami mindig úgy fénylett, mintha „zsírtermő fáról” vágták volna. Utána néztem a bottal kapcsolatos magyar mondásoknak, meséknek és mondáknak is,és egyre beljebb kerültem a botok mágikus világában.
2022 nyarán ismét Magyarországon és ismét családi szabadságunk során eljutottunk Budapesten a Ligetben lévő új Néprajzi Múzeumba. Itt Zalán barátom is velünk tartott és nagyszerű családi napot tartottunk az érdekességekben bővelkedő helyen.
Fővárosi barátomat a horgászat által ismertem meg, de az évek során több közös pont is kiderült, így a hallal kapcsolatos érdekes kiállítási darabok mellett megtekintettük a pipázással és a pásztorkodással kapcsolatos érdekességeket is. Így esett, hogy egy pásztorbot előtt, beszélgetésünkre felfigyelve, egy kedves vidéki úriember szólított meg minket. Ízes, palóczos kiejtéssel egészítette ki gondolataimat, és megosztotta velünk a botokkal kapcsolatos tudását, ami igen kiterjedtnek mutatkozott. Elmondása szerint salgótarjáni juhászember volt. Megtudhattuk tőle azt is, hogyan ápolják a botot a juhászok a szalonnabőrrel evés után, tehát azt, hogy mitől is volt Ábel apjának zsírosan fénylő a botja. De azt is elmondta, hogyan nézi ki a botot a juhász már a lábán, vagy hogyan „görcsöli” azt meg. Tudtam volna hallgatni akár órákon át is, mert tudása meggyőző volt számomra, előadásmódja pedig roppant megnyerő. Kérdésemre, hogy publikálta-e ezt eddig valahol, nagy bánatomra, szégyenlős mosollyal nemmel felet. Kár, nagy kár veszni hagyni az ilyen nagyszerű és értékes tudást.
A botveret, avagy a botcímer
Sokfelé megfordultam a világban úgy egyedül, mint a családdal, vagy barátokkal és ha tehettük, mint jó turista sosem hagytuk ki a szuvenírek beszerzését sem. Így aztán a frigónk ajtaja az évek alatt nekünk is megtelt hűtőmágnessel. Egy napon az egyik skóciai ajándékboltban nézelődve, érdekes kis dolgon akadt meg a szemem a hűtőmágnesek és kalapkitűzők között. Fura kis színes, címer formájú dolog, mellette a zacskójában két apró fényes szeggel. Nem láttam még sosem ilyet, vagy csak elkerülte a figyelmem, de érdekes módon azonnal, első ránézésre tudtam, hogy mi ez.
AZT A MINDENIT, EZ EGY BOTCÍMER!
Az elsők között szereztem be Callaneder városka botveretét.
Nagyon megörültem és persze vásároltam is belőle azonnal egyet.
Innentől aztán már egyenes volt az út a botveretek világába. Hamar kiderítettem, hogy a békebeli pompás botveretek a kisplasztika művészeti ághoz tartoznak, azon belül pedig az éremművészet mellékágát képezik. (Amíg a fizetőeszköz forgalomban van addig érme, ha már nincs, akkor érem.)
Az első botvereteim, Szent Kristóf, Skócia és az Egyesült Királyság voltak. Mindegyik veret egy érdekes kis történet, ami érdemes arra, hogy egy napon a tábortűz mellett elmesélésre kerüljön.
A korabeli botveretek között találhatunk az ötvösök, éremművészek által szépen kidolgozott remekműveket, de ezek sajnos ma már egyre ritkábbak, így legtöbbjük a gyűjtők fiókjaiban pihen. Napjainkban az igényesen vésett botvereteket felváltották a préselt és legfőképpen a nyomtatott botcímerek.
Ma, az internet világában, ezek a hely vagy a táj jellegzetességeit, neves épületeit hirdető címerek szerepe jelképessé vált. A vándor botjáról lekacsintó kis büszkeség, mára már főként érdekesség és gazdája számára sokat jelentő apró trófea, gyűjteményi darab, amely a megtett út felett aratott diadalát, hirdeti jókedvűen.
Az öreg botok veretei között elkalandozni, elmélyedni nagyszerű, és tanulságos is egyben.
Sok földrajzi adat, történelmi esemény és érdekes történet került hozzám a kis címereken keresztül.
Miután ezeket megtudtam, azonnal szaglászni kezdtem és mivel látni szerettem volna egy ilyen kész, öreg botot, így hamarosan vásároltam is egyet, majd nemsokára egy párt is hozzá.Érdekes volt látni a hosszú évek munkájával és sok ezer kilométer megtételével megszerzett és a botra felerősített vereteket. A monitorom előtt ülve, a térképet böngészve haladtam kis címerről–címerre, és jártam újra az öreg botok gazdáinak útvonalát Anglia dél-nyugati sarkától az észak-keleti csücskéig, Lad’s End-től Invesness–ig.
Érdemes tájékozódni kicsit a városok címerei között is, mert gyakran sok érdekességet rejtenek.
Ekkorra persze már volt némi jártasságom az ügyben, és pár saját magam által beszerzett botveret is várta, hogy felkerüljön a végleges helyére.Arra godoltam, ha már botveretet szeretnék feltenni a botomra, akkor ideje a botot is rendbe tenni, és valódi túrabottá faragni, avatni. Ekkor már ötödik éve, hogy nálam szolgált, a kedvenc tokaji mogyoróbotom és gondoltam megérdemli, hogy kicsit foglalkozzak vele. Nézegettem hát az ötleteket és gondolkodtam, hogyan is tehetném egyedivé, de mindeközben mégis magamhoz illővé botomat. A téma persze adta magát, hiszen horgász vagyok és természetben járó ember. Hal, vízimadár, vagy valami jellegzetes növény kellene, gondoltam. Napokon, heteken át kutattam és ötleteltem.
A megtelt, öreg túrabotok, kalados életek útjainak hírmondói.
A szerencsét hozó manó, és a tengerparti gőzmozdony vasútvonal.
A botokon a városok és falvak nevei között gyakran feltűnnek túraútvonalak, vasút, vagy hajóutak, nemzteti parkok, találkozók veretei, de nem ritkák az áldást, vagy szerencsét hozó jelvények sem.
Ilyen például az egyik népszerű gyalogtúra útvonal, a 431 kilóméteres Pennine Way botverete is.
Néhány évvel ezelőtt felkeltették az érdeklődésemet a gombák. Először a Mosoni Horgász (Somodi Csaba) természetjáró, gombász, horgász írásaiból ismerkedtem velük, majd Berecz Ádám gombaügyi szakembör erősített rá a gombaszerelemre, később pedig Gyuri keresztfiam lepett meg egy szép és hasznos gombás szakkönyvvel.
Teljesen elbűvöltek szín és formagazdagságukkal, ráadásul horgászataim közben lépten-nyomon ott voltak a közelemben, a lábam alatt. A virágokat is rettentően szeretem, de hát egy pipacsban, vagy egy százszorszépben mégsem végződhet egy bot, már csak a fogása miatt sem.
Ha az eső esne megvédi a kalap, ami alatt a jókedv és a nyugalom az alap.
Legyen egy gomba
Igaz az oviban nem gomba volt a jelem, de mivel az közelmúltban nagyon megkedveltem őket, ráadásul minden szempontból illik a témához is és hozzám is, így a gomba mellett döntöttem. Vándorbotom egy gombában fog végződni, már csak azt kellett kitalálnom milyen legyen, hogy színben és formavilágában is egységet alkosson a bottal.
Egy gyorsan és könnyen formárható anyagot, a habból készült szigetelőtáblákat választottam a faragáshoz, ebből készültek az első próbadarabok.
Ekkor megindult a nagy gombahajsza. Gombákról olvastam, gombás csoportokba léptem be a facebook-on, gombákat nézegettem naphosszat, és a szabadidőmben gombákat faragtam különböző anyagokból.
Néhány próbálkozás után rájöttem, hogy a hosszúkás formavilág lesz a megfelelő a bothoz.
Játék a formákkal, színekkel. és anyagokkal.
A fa
Az anyaga fa lesz, méghozzá valami igen kemény fa. Szóba került a kőris, és volt is itthon egy rönkdarab, de mivel ez a csúfosan, koholt vádak alapján elpusztított saját, kerti kőrisünk volt, így ez nem szerettem volna. Tudtam, ahányszor ránéznék majd a gombámra mindig ez jutna az eszembe.
Amikor a szélvihar által kidöntött tujafát távolítottam el az útból az egyik horgászatom során, nem tudhattam, hogy évek múlva még talákozni fogok vele.
Ekkor léptem kapcsolatba a két faügyi guru barátommal, Norizival és Molnár Pöcivel, ők aztán elláttak bőven jótanáccsal.
Eszembe jutott, hogy pár éve az egyik kedvenc folyóm partján a vihar kidöntött egy vastag tujafát, ami akkor utamat állta, így a továbbhaladásom miatt el kellett fűrészelnem és bizony úgy emlékeztem, hogy baromi kemény volt. Visszamentem és megkerestem a helyet. Ott volt összevágva, ahol anno hagytam, és ekkorra már jól kiszáradt. Horgászat előtt leszeltem belőle egy akkora darabot amire szükségem volt, és már vittem is örömmel.
Megkerestem az évekkel azelőtti fakupacot, és egy kemény, érdekes illatú kis rönköcskét fűrészeltem ki belőle.
Napokon belül nekiálltam és faragni kezdtem. Fűrész, fejsze és faragókés voltak a szerszámaim. Közben persze beléptem két fafaragással foglalkozó facebook csoportba is és csak ámultam, bámultam. Hát ott nem gombákat faragtak, vagy ha igen, akkor kedvem lett volna leszedni őket, olyan élethűek voltak.
Erről a faragásról külön is lehetne hosszú oldalakat regélni. Maradjunk meg annyiban, hogy ha nem is ment simán, de az ujjaim megvannak mind és a leukoplaszt készletet is csak egyszer kellet után tölteni kötszeres szekrényünkben.A faragás egy csodálatos dolog, de keményfát faragni késsel, na az nem játék.
Egy jó fogású, erős faragókessel nekikezdtem a faragásnak.
Végül is, ha nem is elsőre, de kialakult a gombaforma szerencsésen.Jöhetett a csinosítás, a lemezek bereszelése. Időnként leállt a munka pár napra, amíg a ebay-ről, vagy amazonról rendelt szerszámokat meghozta a futár. Mikor viszont megjött a kívánt szerszám, a postaládától egyenesem mentem a műhelysarokba és folytattam barkácsolást.Lassan kezdtem megmutatni a barátaimnak a kialakuló végeredményt, és vártam a véleményeket.
Lassan kezdett kialakulni a kívánt forma.
Na, hát ekkor jött a kemény rész, mert azok mindent mondtak, csak azt nem amit hallani szerettem volna.Volt az nyalóka, tagló, jégkrém, műpénisz és bunkósbot. Szívták a vérem gőzerővel és nagy élvezettel, és mondtak mindent, csak azt nem mondák ki, hogy „gomba”. Gondolkodtam, hogy mi lehet a hiba. Biztos a szín, vagy a forma. Mitől lehetne még gombásabb.Reszeltem repedéseket a kalapba, hátha ez meggombásítja kicsit. Ez idő tájt jött az az ötletem, hogy a gomba tönkje legyen agancsból. Szerettem volna bevonni még egy szép, természetes anyagot és az agancs amúgy is nagyon tetszett.
Hamar kiderült, hogy tönk és a kalap arányai nagyon fontosak esztétika szempontból.
A lemezek bereszelése tűreszelővel.
Az agancs
Persze ezzel is futottam pár kört és volt megint zsákutca is. Rendeltem Skóciából egy pakkot amiben agancsdarabok voltak. A fényképen jól néztek ki, de mire megjöttek elromlott a dolog és egyetlen centit sem tudtam felhasználni belőle alkalmas darab híján.
Szerencsés voltam mert éppen egy Vintage Horgászbörzére készültünk, így a Magyarországról érkező Vintageman M. Csaba barátom éppen tudott nekem hozni egy megfelelő darabot, amit spécin ki is fúrt, ahogy kértem.
A furat elkészítése közben az agancsban, barátom hagyott a közepén egy vastagabb részt bizonsági szempontból.
A belső gyűrú kicsiszolása.
A kész agancs, a gomba jövendőbeli tönkje.
Természetesen ez sem ment pikk-pakk és rászántunk egy két órácskát a megbeszélésekre és a méregetésre, mert hát ugye az agancs nem mindenhol hengeres, sőt. Az, hogy a szín is, a méret is és a forma is megfeleljen elég nagy kihívás volt, de sikerült találnia a célnak megfelelő darabot. A bot végét megfaragtam, az agancsot pedig rácsiszoltam a botra, majd a gombafejhez alakítottam. Kezdett egészen vándorbot formát ölteni a dolog, és végre akkoriban valaki már kimondta a bűvös szót is egy alkalommal: „Jé, az meg egy gomba.”
A bot és az agyancs összeillesztése.
Belül fa, kívül csont. Időtálló egységnek tűnik.
Első főpróba a kész részletekkel.
A festés, pácolás és lakkozás
Jöhettek az utolsó simítások a gombán, a kalap felületkezelése.
Festék, lakk, pác, lazúr, és egyéb érdekes anyagok bőséges tárháza tárult elém, amiknek egy részét már ismertem úszókészítő múltamból, de a biztonság kedvéért ismét hívtam a faügyi szakbizottságot. Festék nem jó, mert ha eldől a bot és esetleg megütődik, akkor az anyag kiviláglik alóla és fehér lesz, mit maga a fa. A vízbázisú pác lehet nem szívódik be eléggé a keményfába, a számomra elérhető színezett lakkok színválasztékát pedig én nem tartottam elégségesnek. Így maradt az alkoholbázisú pác és a vékony lazúr, amiből nekem több szempontból is a pác tűnt a legjobbnak.
Nagyon kedvesen kaptam pár jóféle színű pácot az asztalos baráttól Norizitól, így aztán pancsolhattam a színekkel kedvemre.
Próbapácolás egy ugyan olyan anyagú rönkdarabon.
Tölgy, aranytölgy, világos dió, amerikai dió, sötét mahagóni, akadt itt mindenféle szép szín.
Szerencsére még volt egy darab a faanyagból, amiből faragtam a gombát, így könnyedén kipróbálhattam az anyagokat és nem kellett a rosssz választást bekockáztatnom. Készítettem pár próbapácolást, aztán kikértem a családom és egy-két barátom véleményét, mert kíváncsi voltam egybeesik e a véleményük az enyémmel.
Végül a világos dióra esett a választás, mert a bot színéhez egybehangzóan ez állt a legközelebb.
Az anyag kétszeri átkenés után elérte a végleges színét, és nekem határozottan tetszett a végeredmény.
Alkoholos pácolás után. A szín, Light valnut (világos dió)
Annyira tetszett így, hogy megfordult a fejemben az is, hogy nem lakkozom le, csak méhviasszal bekenem. Sajnos félő volt, hogy az időjárás viszontagságai, és főként a nap UV sugárzása kikezdi az anyagot, kifakítja a pácolást, és ezt szakember is megerősítette, így ezt elvetettem. Igyekeztem a céljaimnak legmegfelelőbb anyagot megtalálni, tehát jó minőségű, vízbázisú, UV védett, selyemfényű, kültéri lakkot. Ennek megvásárlása, mint oly sok minden az életemben, külön egy jó sztori volt. Ebből csak annyit írok le, hogy a londoni festékbolt segítőkész fiatal eladója a beszélgetés egy pontján ennyit kérdezett magyar nyelven, „ Na jó, de pontosan mit is akarsz lekenni vele?” Ezután „Edem” azonnal Ádámmá változott és pillanatokon belül meg is találtuk a megfelelő anyagot, amire szükségem volt.
Lakkozás a reggeli kávé közben.
Három réteg vízbázisú lakk után.
Az összeragasztás és a botveretek felrakása
Június első meleg napjára készen lett minden részlet, és eljött az izgalmas pillant, amikor végre felrakhattam a meglévő botcímereimet az előkészített botra, majd összeragaszthattam véglegesre az elkészült alkatrészeket.
A bot is igényelt egy kis csinosítást.
A bot aljára egy 20.5 mm-es fém kupak került.
A formára faragás után két komponensű öt perces epoxival rögzítettem a kupakot.
Ragasztás előtt érdemes maszkolószalaggal leragasztani a fémkupakot , hogy megvédjük a felületet az esetleges kiszoruló epoxitól.
Izgultam kicsit a finálé előtt, hiszen nem szerettem volna a hetek óta tartó munkát elrontani éppen a végén. A botveretek felkrakásához kértem is segítséget a legkisebb lánykámtól, aki szokás szerint nem volt rest, és nem sajnálta a „csecsebecse lábacskáit és a vacsavacsa kezecskéit”egy kis munkára. Kalapács, apró laposfogó, egy tőke, és már kezdtük is fölkopogtatni a végleges helyére az apró vereteket. Természetesen csakis olyan botcímerek kerültek fel, ahol a bot már járt velem.
Bevallom, az apró szegek miatt izgultam kicsit, mert nem tudtam előre, hogy fogja járni a mogyorófát. Bár a képen nem szerepel, de egy kis méretű laposfogót hívtam segítségül a szegeléshez, hogy a kicsinyke szegeket jól meg tudjam fogni és erősen tartani.
Első helyre ki is kerülhetett volna más , ha nem Szent Kristóf, a vándorok védőszentje. Ezt az Egyesült Királyság címere követte, egy Union Jack, majd a két skóciai horgásztúrám botveretei, tehát az ország, és a két város botveretei. (Skócia, valamint Callender és Stirling város címerei).
Bevallom, a boton kicsit lentebb kezdtem a sort, mert titkon egy szép magyar botveretre pályázom, ami így az első lenne a sorban.
Mikor már fent voltak a veretek, utolsó lépésként ráragasztottam a gombát.
Ahogy már fentebb írtam, ha itt a ködös Albionban botveretet szeretnék venni, akár újat, akár régit, akkor azt bármikor megtehetem, hiszen több módja is van a beszerzésnek. Magyarországon már kicsit más a helyzet, mert csak limitált helyen és mennyiségben beszerezhetőek, vagy csak én nem leltem rá eddig a tuti helyre. Végül is a lényeg, hogy eddig még sajnos nincs magyar botveretem.
Így történhetett meg az is, hogy a magyar internetes portálokon botveretek után kutatva, egészen véletlenül bukkantunk rá a Túristabot–jelvények című nagyszerű kis könyvecskére, aminek a létezéséről nem is tudtam addig.Természetesen azonnal segítséget kértem a vásárláshoz, így a könyv napokon belül az enyém lehetett, igaz, még kézhez nem kaphattam, de remélem hamarosan ez is eljön.
Magyar licitálós oldalon bukkantunk erre a ritka és kiváló kis könyvre, botveret keresgetés közben és persze azonnal be is gyűjtöttük egy kis kedves baráti segítséggel.
Első úton immáron “hivatalosan”, igazi túrabotként.
Útra készen
A bot immáron elkészült és útra készen állt. Nem is parkoltattam sokat, még aznap délután elvittem magammal egy „próbaútra”. Körbesétáltam vele a kedvenc kis tavamat, majd odatámasztottam magam mellé az egykori övéihez, a mogyoróbokrokhoz, s onnan figyelhette a délutáni ügyködéseim. Igaz eddig is hordtam magammal, de most valahogy mégis teljesen más érzés fogott el, mikor ránéztem. Oldalra pillantottam, és elmosolyodtam elégededten. Arra gondoltam, hogy most már sosem kell többé magányosan vándorolnom, hiszen mindig ott lehet az én kezem ügyében is a hű társ és segítő, a bot. A bot, méghozzá a saját igazi és valóságos, önnön alkotott vándorbotom.
De hová is vihettem volna elsőre, mint egy szép kis tó partjára.
Eljött az idő, csapja hát fejébe a boldogság zöld kalapját,
Markolja meg jól a frissen elkészült jó vándorbotját.
Menjen hegyen, völgyön, vizeknek partján és erdőkön át,
Kísérje figyelemmel Szent Kristóf minden útját egy egész életen át.
Boldog ember lehet az, kinek van jó botja, csizmája, kalapja,
s jótanácsokkal egy életre ellátta az apja.
Szöveg : Lovas Ferenc
Képek: Weirdie Grizzly, Lovas Ferenc
Nézzétek meg a fotókat nagyobb méretben is! Az alábbi képekre kattintva nyithatjátok meg a galériát:
