Lesz-e még valaha megbékélés?!
Az elmúlt években elég sok horgászblogot, cikket, posztot és hozzászólást olvastam el. Azt hiszem éppen elegendő mennyiségűt ahhoz, hogy kellőképpen elszomorodjak és kétségbe essek. Az eltelt idő alatt a kialakult táborok sajnos nemhogy közelebb kerültek volna egymáshoz véleményben, de még inkább továbbra is csak távolodnak. Távolodnak, újabb és újabb csoportokra bomlanak, ezáltal új vitalapokat életre hívva. Elképesztő fantáziáról teszünk tanúbizonyságot, amikor pártosodásról, klikkesedésről van szó. Ebben elvitathatatlanul leleményesek, nagyok vagyunk. Esküdni a sajátunkra és csakis arra. A magunkévá tett eszméért tűzbe menni (talán még ezerszer keményebben, mint maguk az ötlet megalkotói) és a csata hevében már minden logikai menetet félre téve, saját egónkat cserben soha nem hagyva harcolunk mindhalálig. Az már igaz, hogy a név kötelez, így gyakran esünk túlzásokba, hiszen ahogy Hofi is mondta, ha Ady hét van, akkor annyi Ady-t kell nyomni, hogy ha az ötszázason meglátom is hányok tőle.
„Miért fotózod a kishalat?” -Miért ne, hiszen ugyan úgy örülök neki.
„Ennyire kell a LIKE?” -Kicsit sem, csak távol álljon tőlünk, hogy azt sugalljuk, mi csakis nagyot fogunk.
„Hogy mered magad jól érezni, ha nem fogsz semmit?!” -Pont így!
Ki is az igazi horgász?!
Az, hogy horgászmódszerekben stílusokra bomlunk és ki-ki a testhezállót választja magának, teljesen logikus is, hiszen mindannyian különbözőek vagyunk. Mindenki másféle vizeken horgászik. Tavakon, folyókon, vagy a tengeren, ez is természetes, hiszen mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki. (esetleg nem mindenkinek van lehetősége száz meg száz kilométereket utazni, hogy hegyi patakban, vagy tengerben horgászhasson) Az viszont már megmosolyogtató, amikor egyesek ezeket a módszereket egymás alá vagy fölé helyezik, hiszen tudhatjuk jól, hogy ha valaki sikereket szeretne elérni a horgászat bármely válfajában annak bizony hasonlóan nagy erőfeszítéseket kell tennie. Egy két humoros képtől eltekintve ebből nem is szokott komolyabb probléma kialakulni és mivel a viccet értjük ezért erre több szót nem is pazarlok.
Vitatkozni olyan képeken, amin csak mosolyogni kellene egyet, teljesen felesleges.
Azt gondolom a lényegi mozgatóerő mindenkinél hasonló. A természet, a vizek szeretete és a zsákmányejtés élménye. Na persze ehhez még párosulhat sok más dolog is, mint a tájjárás, gyűjtőszenvedély, vagy a baráti kapcsolatok kialakítása és számtalan más. Ha ezekbe most részletesen beleásnánk magunkat, akkor már megint óriási terjedelműre nőne az írás elkanyarodva az eredeti témájától, úgyhogy ezeket majd máskorra hagyom.
„Miért tartod bele a halat a kamerába?” A.) Poénból B.) Miért kellene minden képnek teljesen egyformának lennie? C.) Mert ilyen kedvem volt…
Méred vagy saccolod? Matracon vagy nedves fűben? Megeszed vagy visszaengeded???
Ami viszont felettébb aggasztó problémává dagadt az elmúlt időkben az az, hogy a halak megfogása után mit is teszünk és legfőképpen azt hogyan tesszük az ideiglenesen vagy véglegesen zsákmányolt állatokkal. Most mondhatnánk, hogy kínos témához nyúlni nem hálás dolog, de hát ebben már benne vagyunk nyakig, ha akarjuk, ha nem. Mielőtt még valaki abbahagyná az olvasást arra gondolva, hogy ismét egy agitáló írás következik az egyik, vagy a másik oldalról azt megnyugtathatom, nem ezt a részét feszegetném a dolognak, hiszen naponta megteszi valaki más.
„Ne mérd a halat, rossz neki” -Mindet nem mérjük, csak amelyiket érdekesnek vagy érdemesnek tartjuk valamiért.
Emberek, akik elvileg ugyan annak a hobbinak (sportnak) hódolnak, hogyan bánhatnak (el) így egymással.
„Ne kínozd a halat méréssel, rossz neki.” -Inkább megmérünk néha egyet egyet, minthogy legendákba burkolózzunk és vicces adatokkal mosolyora késztessünk másokat.
Engem most legfőképpen az érdekel, hogy lesz-e valaha is párbeszéd a sporttársak között mert, ahogy P. Gyuri barátom mondaná „egyik ember a másikat meg nem értheti”. Vagy talán mégis? Talán. De ha igen akkor is csak egyetlen módon, eszméletlen sok türelmes és toleráns kommunikációval. A sok alatt persze nem azokra a néhány szavas gyilkos indulatú megnyilvánulásokra gondolok, amiket nap mint nap olvashatunk a ma oly felkapott virtuális csatatéren. Számomra megdöbbentő és elszomorító, hogy egyesek mit meg nem engednek maguknak. Emberek, akik elvileg ugyan annak a hobbinak (sportnak) hódolnak, hogyan bánhatnak (el) így egymással. Persze most nyomozhatnák, hogy ki kezdte, ki mit mondott hamarabb kinek, de ettől is eltekintenék.
„Ne edd meg a halat!” -Így ne is.😉
„Visszadobnám vele együtt!” Miért is??? -Ha akarja elengedi és kész…
Azt gondolom mindkét részről hangzottak már el nyomdafestéket nem tűrő arcpirító durvaságok. Ahogy a három lányomnak szoktam mondani vitás helyzetekben, „a baj már megvan, most már a megoldást keressük ne a hibást”. Azt gondolom azok a sorok is idevágnak, amit az egyik kedvenc íróm könyvében olvastam:
Aki túl hangosan keresi az igazságot az nem is igazságot akar, hanem bosszút.
Szerintem lehet, hogy érdemesebb lenne inkább a megoldásra koncentrálni, mert bizonyosan létezik, léteznie KELL. Számomra meglepő az egymás iránti tolerancia szinte teljes hiánya az ilyen esetek nagytöbbségében, valamit az a vasszigor amivel számtalanszor lesújtunk egymásra. Aki próbált már saját magán változtatni valamiben is az tudhatja, hogy még a magunk által szépszerével elhatározott dolgot is milyen nehéz véghezvinni. Hogyan is hozhatna változást egy külső, az esetek nagytöbbségében idegen ember goromba, sok esetben sértő nem kért intelme. Még belegondolni is rossz hová fajulhatna a helyzet, ha például a feleségem így tálalná a dolgot:
Mozdulj már meg! Nem látod, hogy a mosatlan kiveri a szemed?!
Hogy mi lenne, azt nem tudom, de ami biztos, hogy ezek után azért sem csinálnám. Nem hiszem, hogy egyedi eset lennék és ebből kiindulva megint csak mindenkit türelemre és megértő hangra buzdítanék. Az is érthető, hogy sokan már végigjárták azt az utat, ami mások előtt még ott áll és kicsit türelmetlenebbek a kelleténél, de sajnos a kéretlen segítség a nagytöbbség esetében pont az ellenkezőjét fogja kiváltani, mint amit szeretnének. Ezt az utat koordinálni lehet apró segítségekkel vagy példamutatással, de végső soron mindenkinek magának kell eljutnia arra a bizonyos pontra és a döntést meghoznia. Az úttörőknek mindig hálátlan a feladata, de ezt sajnos tudomásul kell venniük és beletörődni. Idővel a példás és korrekt útmutatás meg kell, hogy hozza a gyümölcsét. (Ők majd ekkor érik el végső céljukat!)
„Miért dobálod a halat? Ne dobd el a halat, rossz neki!”
Még talán az is lehet, hogy nem pont így terveztem. Catch&Release, avagy fogd meg és engedd el, ha tudod… 🙂
A másik érdekes dolog a „kinek mennyi az annyi” vagy „mennyi az elég vagy a sok”. Ezekről megint csak kocsmapolitikát lehet folytatni, aminek legtöbbször gallérrángatás szokott lenni a vége, hiszem ez is ízlés dolga és amint tudjuk ízlésekről nem szabad vitatkozni. Sokszor észrevettem már, hogy ami az emberek jó ízlésére van bízva az igen gyakran sül el rosszul. Így, sokkal több minden egyértelmű és határozott törvényi szabályozásra szorulna. Ilyenek a darabszám, a méret alsó és felső korlátozása, valamint a tilalmi idők és kíméleti zónák, halakkal való bánásmód pontos leírása stb. stb. stb. (még ki tudja hány dolog!) Amennyiben ezek a dolgok pontosan le vannak fektetve, akkor már nincs helye vitának, csak kizárólag a szabályok betartásának és betarttatásának. Ott már nincs ízléstelen, csak törvényszegő, az pedig már teljesen más elbírálás alá esik.
Megeszi vagy nem eszi?
Van aki szereti megadni a módját, van akinek a részletek csak részletkérdések
Vannak viszont olyan dolgok, amit nem lehet és nem is szabad befolyásolni törvényi úton, sőt még a véleményeket is érdemes megfontoltan mérni. Ezek ugyan csak kedvem szegik, mikor egyesek elképesztő tapintatlansággal törnek mások egyéniségére, alkotói szabadságára és szabad gondolkodására. Hihetetlen és megdöbbentő otrombaság, ha valaki erős negatív kritikával illeti mások küllemét, öltözködési szokásait, vagy egyebeket, amik egyébkén nem sértenek vagy veszélyeztetnek sem embert, állatot vagy azok környezetét. És ha sérti is megvannak a megfelelő módszerek erre.
Lehet, néha talán többet kellene foglalkozni azzal a dologgal, amiről szólnia kellene ennek az egésznek?
Inkább pecáznék…
Hm…
Mondjuk simán csak horgászni és megosztani kedves élményeinket, cserébe pár kedves szóért. Ezzel persze nem a kritikátlan, műmosolyos, cukormázzal csöpögő életre célzok, hiszen mindennek meg van kulturált módja és azért az építő kritikának is igen fontos szerepe van. De azért az sem járja, hogy azonnal fegyvert rántsunk és meggondolatlanul csípőből tüzeljünk, ha valaki nem azt látja a monitorján amit éppen szeretne, vagy nem azt a véleményt, választ kapja, amit előre elképzelt.
Hobbi, sport vagy szórakozás? Profi, amatőr vagy műkedvelő? Kockató, vadvíz vagy a tenger?
Egyáltalán nem egyszerű megváltoztatni a szokásokat ott, ahol generációk nőttek fel olyan horgászújságon, aminek utolsó oldalán egy halétel receptjét találjuk a mai napig. Ezzel is megerősítve régi idők iskoláját, aminek egyébként jelenleg még nagyon sok helyen a törvényi háttere is adott. Ez bizony el fog tartani egy darabig, főleg ha nem is annyira szorgalmazza senki a megoldást. Sőt, bármilyen meglepő az sem segít, ha időközben még kettő, négy, vagy huszonnégy csoportra bomlunk szét, magunkat a különbnél is különbnek vagy a nagyszerűbbnél is nagyszerűbbnek tartva. Egyszóval tehát TÜRELEM!
Legyen béka…vagy béke!
De addig is nagyon jó lenne, ha nem kezdene el a számunkra oly kedves dolog a horgászat egy elfuserált viccre hasonlítani.
Miszerint, ha van rajta sapka azért, ha nincs rajta azért, ha füstszűrőssel kínál azért, ha meg nem akkor azért. Vagy ha van alatta matrac, akkor az a baj, ha nincs alatta matrac, akkor meg az a baj, ha elviszem a halat, akkor az a baj, ha nem viszem el a halat az még nagyobb baj…
Végezetül csak annyit, ha világbékét nem is kérhetek, mit a szépségkirálynők azon a bizonyos világversenyen, de azért mégis csak azt kívánom, hogy végre már egyszer:
LEGYEN BÉKE!
UI: Véleményeket a kiadóba várom Utópia jeligére. 😉
1 Comment