Strike Right Ultraflo orsó, Fenland F. Clayton Boston bot, és kézzel készített balsafa úszók
A szakmasarok eheti részében botban és orsóban is olyan kategóriához értünk, ami a kor szemszögéből ugyancsak érdekes és lényeges. Egyszerűen talán úgy fogalmazhatnék: „csőbot és lemezorsó”.
Fontosságukat a horgászatban és érdemeiket a technikai fejlődésben nem szívesen becsülném alá, de részemről valahogy mégis átmeneti darabokként tekintek rájuk.
(Bár az is igaz, hogy minden átmenet!)
Átkötésként ott vannak a korabeli és az új anyagok – tehát a nád és a karbon – között, de akár horgászstílusban is: az úszós és az újkori „letett botos” módszerek között.
Igaz, mindig hangsúlyozom, hogy sem a horgászstílusok, sem az anyagok között nem érdemes éles különbséget tenni, hiszen ez néha ízlés, máskor pedig szükség kérdése.
Mint tudjuk: „kinek a pap, kinek a papné”.
Nekem pedig bejönnek az arany, a nádsárga, a natúr parafa és a balsafa vidám világos színei is.
Orsó
Név: Strike Right Ultraflo
Dob átmérő: 4 1/8″ (10,4 cm)
Dob szélesség: 0,6″ (1,5 cm)
Súly: 220 g
Anyaga: alumíniumötvözet és préselt acéllemez, rozsdamentes acél tengely, műanyag fogantyúk
Csapágy: nincs (true pin)
Azért legyen bárhogyan is a funkcionalitással, egy orsóba vagy botba, mint szerkezetbe nem látunk bele. Így aztán első körben fontos szerepet játszhat a külcsín vagy akár a név is.
A horgászat amúgy is hobbi, tehát szabadidős tevékenység, ezért a horgász érezze is jól magát közben – és ne szégyellje, ha valami „csak úgy” megtetszik neki.
Egy ilyen nézelődős mustra közben akadtam rá erre az angol gyártmányú, olcsó és teljesen egyszerű Strike Right Ultraflo orsóra, ami nekem, mint érdekesség, azonnal meg is tetszett.
Persze a gyártó névválasztása sem volt kutya – hisz milyen jól hangzó név a „Strike Right”. Viccesen akár azt is mondhatnánk, hogy egy ilyen név egyenes út a világsikerhez, de ezzel azért még várjunk egy kicsit.
A Strike Right orsók (Ultraflo, Hydraflo, Featherflo) Londonban, Hounslow környékén készültek a hatvanas–hetvenes években, többféle kivitelben.
Az egyszerű, műanyagperselyes és racsnis, fix középcsavaros és néhány orsócsapos daraboktól kezdve egészen a mutatós festésű, egy mozdulattal oldható, sokcsapos dobú és zsinórvezetős modellekig széles választékuk volt. Erős, robusztus orsó, amelyeket a kézművesség és a modern funkcionalitás keverékeként tartottak számon.
Az általam használt darab, amelyhez néhány ezer forintnak megfelelő fontért jutottam hozzá, érzésem szerint a középkategóriába tartozik. Aranyszínéről magam sem tudom eldönteni, hogy az eredeti készítő Vanabond-féle „elhajlása”, vagy egy ügyes kezű előző tulajdonos barkácsremekműve.
Mindenesetre a fényezése hibátlan, és nekem tetszik a színe is – ráadásul kiválóan harmonizál a bottal, amellyel párban használom.
Használat közben sem teljesít rosszul: amit elvárhatunk egy ilyen kategóriájú centrepintől, azt tudja.
Megvásárlás után kipucoltam belőle a sárga, ragacsos, kenőanyagnak szánt fékezőmasszát, így aztán napi használatra is alkalmas lett.
Kicsit szkeptikus vagyok a fehér, keményműanyag-szerű fogaskerekével és perselyével kapcsolatban – ennek számlájára írom enyhe lomhaságát.
Ami kifejezetten tetszik benne, az a racsnija: bekapcsolt állapotban a dob előrefelé forgásakor nem ad kattogó hangot, csak hátramenetben. Ezt a kis okosságot nem is értem, miért nem vette át a többi gyártó.
Kipróbáltam folyóvízen is, fogtam vele halat, de egy idő után kissé zavarni kezdett a lassúsága, így végül állóvízi munkára állítottam be.
Bodorkázásra, keszegezésre és compózásra használom; húszas zsinórral megtekerve kellően végzi a dolgát.
Mit is mondjak rá végezetül? Oda bizony nem adnám, mert kedves kis darab, és teszi a dolgát legjobb tudása szerint – de az is biztos, hogy egy gyors vizű domolykófogó centrepines kupán nem vele indulnék el.
Bot
Név: Fenland F. Clayton Boston
Anyaga: textilcső*
Orsótartó: csúszó
Hossza: 11,3′ (340 cm)
Nyélhossz: 25″ (63 cm)
Tagok száma: 3
Gyűrűk száma: 9 db, magastalpas, az első és az utolsó gyűrű betétes
*A texticső, textilbakelit (textilfenol) , mint anyag :Ez a hatvanas–hetvenes években elterjedt kompozit anyag volt: gyantával átitatott textilszövetből készült, amit rétegezve, hengerelve formáltak csővé. Ez a megoldás erősebb és tartósabb volt, mint a korábbi nád, de még nem érte el a későbbi üvegszálas és karbonbotok fejlettségét.
Ez a bot mind megjelenésében, mind karakterisztikájában a hatvanas–hetvenes éveket idézi elénk.
A Clayton név fontos szereplő volt a helyi horgászvilágban – ő volt az, akinek a nevéhez a swingtip kötődik.
A Fens régió, különösen az angliai Boston és a környező csatornák, a 60-as, 70-es évek matchhorgászatának központjai voltak.
Olyan tömegek utaztak ide vasúton, hogy elmondások szerint a megállókban, illetve az út mentén árusok jelentek meg, akik horgászcikkeket, csalit, apróságokat kínáltak a horgászoknak.
Szép kor lehetett ez.
A swingtip-et, azaz lengőspiccet – az új kapásjelző módszert – itt fedezték fel és fejlesztették ki, melynek hatására új fejezet kezdődött a matchbotos horgászatban.
(Akit specifikusan érdekel a téma, az olvasson bővebben itt: bodorcompo.hu)
Ez a textilcső bot engem elsősorban a klasszikus megjelenésével bűvölt el. Az akkori kor követelményeinek megfelelően keménygumi végdugóval, parafa nyéllel, és csúszó orsótartóval felszerelt, könnyű és erős bot, amely színével és küllemével még erősen a régi nádbotokra emlékeztet.
A spiccébe beletekerhető a lengőspicc, én viszont, úszós horgászatra használom matchbotként.
Ritkán kis folyókon, de túlnyomó részben tavakon, főként compózáshoz.
Mint e kor botjainak többsége, szemet gyönyörködtetően szép, karikába hajló ívet vesz fel, és már félkilós halaktól élmény vele a fárasztás.
Én kicsit lötyögősnek tartom, így a bevágás pillanataiban több figyelmet igényel, de ez inkább talán az én fogyatékosságom, mint a boté – nem vagyok éppen vadnyugati párbajhős kezű horgász.
Ettől függetlenül jó pár compót kifárasztottunk együtt, így szép élményekkel gondolok rá, és időnként, amikor megkívánom az ilyenféle pecát, elő is veszem egy hétvégére.
Úszók
Anyag: balsafa és toll
Készítő: ismeretlen
Ritka az, sőt, nem is tudom volt-e már olyan, hogy csak úgy elsétáljak egy számomra ismeretlen úszó mellett – legyen az szép műalkotás vagy csúnya, sikeredetlen darab.
Lehet akár bolt pultján, barát polcán, vízben beszakadva – bárhol is, megállok megnézni és nagy valószínűséggel be is gyűjtöm.
A képen látható natúr balsafa testű, toll-, bambusz- és műanyag szárú úszók is így kerültek hozzám: börzéről, bolti végkiárusításból és öreg dobozból. (Mindegyikre pontosan emlékszem, honnan!)
Az öt úszó három különböző „szerző” műve. Amiben megegyeznek, az részben a kor és a stílus.
A formák klasszikusak, de a színek már nem. Bár a fluoro színek szerintem nélkülözhetetlenek az alkonyati horgászatoknál, az ilyen színekre festett úszók viszont már autentikusnak nem mondhatók.
Bandázsolásuk elnagyolt, szépnek semmiképpen sem lehetne mondani őket – és mégis van bennük valami „falusi báj”.
Filléres úszók ezek, de ettől függetlenül szeretem és használom is őket.
Ha csak ezzel az öt úszóval pecázhatnék egy egész nyáron át, minden nap, hát én bevállalnám – és biztos, hogy kellő mennyiségű halat fognék velük.
Miért? Mert a halakat ez a fajta szépség vagy rútság kicsit sem érdekli, a funkciójukat pedig tökéletesen betöltik. Jól láthatóak, úsznak, viszik a csalétket a megfelelő mélységben és a kellő pillanatban elmerülnek.
