Latin nevén Tinca tinca, vagy ahogy az angol mondja tench. Magyarok nyelvén viszont compó, doktorhal, cigányponty, vagy sárhal. De hívja csak kedvére ki minek akarja, s kinek mi jobban fekszik, mert nekem bizony e csodás hal kimondottan tetszik! Következzen hát e csendes kis kora nyári angol románc, mi nem szól semmi másról, mint pecáról, vízről, halról, tájról és szerelmes barangolásról.
Angliába betoppan a nyár
Sok komisz, hideg, kellemetlen esős és szeles nap után, egyik reggelre megérkezett hozzánk is a nyár. Nem üzent, nem jelzett, nem is kopogtatott, csak ott ült a kertben, mikor reggel kinyitottam a hátsó ajtót. Tündérek napjához illő reggel volt ez, igazi ragyogó június elseje. Nagyon vártuk már, hiszen idén a szokásosnál is több mesélni valónk volt neki. Kijutott bőven rosszból és nehézségekből, öregedtünk is kicsit mióta nem láttuk őt, de minek is rontanánk kedvét azonnal panaszkodással, hiszen még csak most érkezett.
Az ilyen szép idő halasztást nem tűr, a csodát pazarolni nem illik. Így azonnal a fejembe csaptam szalmakalapom és kiültem a kerti asztal mellé egy csésze friss kávéval.
Csak heverni a fűben és fürödni a fényben. Mi más is kellhetne?
Minthogy lelki alkatomból kifolyólag olyan vagyok mint a gyík, így az első meleg sugarak feltöltő cirógatása után máris pezsdülni kezdett a vérem. Gondolataim pillanatok alatt magukra találtak és szárnyra kaptak. Tervek hosszú sorai száguldottak fejemben azonnal és hogy mifélék? Természetesen egytől egyig mind horgásztervek. A folyóvizeknek még bő két hét van az éves pihenőjükből hátra, de a tavak szabadok és ebben a fénytörésben csábítóak is mind. Valami újat kellene csinálni, valami mást, mint amit szoktam, hiszen a megszokás lassan már lyukat rág ezen a horgászatnak nevezett csodán. A téma kínálta magát, hiszen mostanában több helyről is kikandikált és kacsintott már felém. Filmekből, képekből, beszélgetésekből, régi tervekből és barátok ajánlásaiból egyránt. De mi is ez? Meg kellene már végre nézni őket, de kiket is?
Nem másokat, mint az arany hasú, zöld hátú és csábító, piros karikás szemű, sikamlós doktorhalakat!
A dolog eldöntetett az izgalmas terv megszületett, így hát nincs más hátra, elmegyek és meglesem a compó -kat!
Induljuk compózni!
Compó fogás! De hogyan? Merül fel az egyik legfontosabb kérdés és a válasz azonnal meg is van, hiszen régóta dédelgetek már egy tervet. Horgászat a legklaszikusabb és legegyszerűbb módon, hagyományos módon, minimális felszereléssel és csalikkal. Annyi a hókuszpókusz manapság, hogy az már sok! Egy nádbot, fa orsó, stílusban hozzá illő tollból készült pedző és egy marék csemegekukorica. De lehet-e még vajon halakat fogni ilyen módon?
Gyerünk, próbaljuk meg!
Felszerelések és a csalétek
A bot
A horgászbot, vagy ahogy én hívom az öreglány, valamikor egy Mr Harragam nevű öreg angol úrnak volt a horgásztársa sok-sok éven át. A tizenkét láb hosszú, vaskos spanyolnádat az ő kérésére szabták méretre, igényei alapján. Az öregúr is, mint oly sokan itt Angliában, a testes pontyokat kergethette vele hosszú évtizedeken át. Vastag testű, erős, feszes bot, egyhén pörkölt derékkal és ragasztott nád spiccel, méretes halakhoz igazítva. Saját súlya alatt nem hajlik meg, mint néhány fáradtabb, öreg kortása, pedig túl lehet már bőven a hetvenen is. Szálfaegyenes merevségét, nem hajtja meg bárki előtt. Kicsiny keszegek, csenevész bodorkák és egyéb apró halak csak vágynak rá, hogy súlyuk alatt fejet hajtson az öreg hölgy egyszer.
Három részes, 3,6 méteres öreg nádbot, úriasan kopott, egyszerű olivazöld ruhában.
Hagyományos parafa nyél, csúszó orsórögzítőkkel. A keverő és spiccgyűrű achát, a többi klasszikus, betét nélküli. Kötései nemes egyszerűséggel feketék. Toldásai feszesek, jól illeszkednek.
Az orsó
Ezt az öreg tekerőt keményfából faragták. Méreteiben hagyományos, 4.5″ átmérőjű és 1″ széles Nottingham orsó. Az egyszerű külcsíny a belsejét is jellemzi. Természetesen csapágy nincs benne, bonyolult szerkezetek nem könnyítik, de nem is nehezítik a működését. Fém alkatrészei többsége vörösréz ötvözetből, fogantyúi albioni dombok alján legelő tehenek szarvaiból készültek. Racsniszerkezete erős, ellentmondást nem tűrő hangon torkollja le a környék közelben fuvolázó énekesmadarait, ezért igyekszek is kizárólag szállításkor és csalizáskor használni azt. Futása sima, dobja korához képest minimálisan billeg. Pontos kort nehéz lenne mondani, de általában a harmincas évekre teszik a gyártás időpontját, szóval bőven volt ideje bejáródnia mára. Az öreg orsóra 6.9lb (3.23kg) terhelhetőségü 0.23-as Drennan Series7 carp&silverfish monot töltöttem.
Bár kitekertünk már eddig pár folyóvízi halat, de kíváncsi lennék mennyit tekert ki ő, mire én megszülettem.
Megoldásaiban egyszerű, ötletes és időtálló, közvetlenül a dinoszauroszok utáni korból.
Az úszók
Mivel állóvízen eddig ritka kivétellel csakis tavasszal, a folyók tilalmi idején horgásztam, olyankor is ragadozókra pergettem, így most az általam készített állóvízi úszók bőséggel és készséggel álltak rendelkezésemre, hogy válasszak közülük. Formában, színben és méretben, egymást túllicitálva ágaskodtak a polcomon, epedve, de türelmesen várva ezt a ünnepnapot. Természetesen mindegyik azt szerette volna, hogy őt vigyem magammal, az izgalmasnak ígérkező rendhagyó kiruccanásokra. A felszerelések minimalizálásában nem voltam hajlnadó kompromisszumra, így maximum hárman jöhettek számításba és belőlük is csak egy-egy darab. Így a választás egy hattyútoll, egy pávatoll és egy sültüske pedzőre esett. Színben bár hasonlóak voltak, de méretben mindhárman különböztek 1.2 és 2.5 gramm között.
Igaz a konkrét helyek némelyikét még látásból sem ismertem, de elhatároztam, hogy olyan beállókat keresek majd a parton, ahol 2-8 méterre tudok horgászni és mivel csalinak is egy szem csemegekukoricát teveztem, így a nagyobb súlyú úszók inkább csak hátrányt jelentettek volna.
A két szárnyas mellett helyet kapott egy emlős is. Lássuk mit tudnak, nyerjen a jobb!
Az úszókról bizony sokat regélhetnék még és kesőbb szóba is fognak kerülni, viszont aki kedvet kapna egy ilyen szépség elkészítéséhez, azoknak jó szívvel ajánlom, hogy nézze meg az idevágó videónkat, amiben konkrétan ezt a darabot készítem el.
A csalik és az etetőanyag
Ahogy már korábban említettem, teljesen hagyományos békéshalas pecára készülünk, tehát mi is lehetne más a csali, mint egy kis doboz konzerv csemegekukorica. Mivel etetni is ezzel terveztem, igy a második pecára vettem a kukorica mellé egy ugyanolyan méretű doboz borsót is, ezt borítottam össze a parton a reménybéli szép compó és magam örömére.
Kukorica és zöldborsó, húzza el az öreg compó.
Etetőanyagot nem vásároltam és ennek baromi egyszerű okai voltak. Csupán annyi, hogy sem időm, sem kedvem nem volt horgászboltba menni. Gondoltam, ha ott lesznek a halak, felszedik a kukoricát is, hiszem sokak szerint ez az egyik legeredményesebb compó csali. Persze az élet csodálatos rendező és ismét a kezemre játszott. És hogy hogyan? Roppant egyszerű módon. Mivel szerintem peca előtt az egyik legfontosabb dolog az alapos körbeszimatolás, így most is ezt tettem. Lepakoltam egy ránézésre alkalmas helyre és lehetőség szerint körbejártam a területet.
Na és találjátok ki, mégis mibe botlottam a parton?
Pompás etetőpelletre talátam, amit valami ügyetlen spori boríthatott ki véletlenül. Nem szedte össze és még arra sem vette a fáradságot, hogy a nagyját beszórja a vízbe a halaknak. Sebaj, majd én összeszedem. Ezt egy jelnek tekintettem, mert ezt pont nekem készítette ide az élet. Köszöntem szépen és a két üres dobozomat megszedtem az istenadta ajándékpellettel. Így aztán a harmadik horgászaton már ezzel is etettem.
Sejtettem, hogy ennek örülni fognak először a halacskák, aztán pedig én is.
Remélem kellőképpen felcsigáztam mindenkit, hiszen volt már itt mindenről szó, ami csak kellhet. Nincs más hátra, jöhetnek a pecák!
Tájak, tavak, helyek, mondjátok mit tegyek!
Első compó nap – Csendben pipázva
Első utam egy olyan helyre vezetett, ahol már ismerős voltam a rablóhalas pecákból kifolyólag, valamint tudtam, hogy van ott compó és nagyjából azt is, hogy hol keressem. Azért sajnos nem volt ilyen egyszerű, ahogy indult, hiszen nem egyedül élek a világban és a vizek partján sem.
A hely, ahová igyekeztem, sajnos már kora hajnalban foglalt volt. A reményteljes compó szigeten egy bojlis sátor állt, tehát nem csak pár perccel maradtam le a helyfoglalásról. Ez bizony benne van a pakliban, úgyhogy odébbálltam.
Az évnek ebben a szakában más is nehezíti ám a dolgot, nem csak az emberi tényező.
A mindent elborító szösz és barkahalmaz, szinte teljesen elfedték a vízfelületet.
Mivel a vizet ellepte a szösz és a barka, tudtam, ha találok is szabad helyet, még akkor is kétesélyes lesz a dolog, hogy be tudok-e dobni, vagy sem.
Végül a horgászhelyeket, beállókat és öblöket közel 45 percig nézegetve találtam egy alkalmasnak ígérkező helyet. Fontos leszögeznünk már az elején, hogy a hely szépsége és csendessége mint követelmény, elengedhetetlen szempont volt számomra. Így a compóhorgászattal töltött öt alkalom alatt összesen három sporttárssal talákoztam, amit bőségesen elégségesnek ítéltem meg, talán még soknak is.
Végül sikeresen letelepedtem a jónak vélt helyen. Felszereltem és felcsaliztam az öreglányt, majd egy vadszőlőgyökérből kialakult természetes, kis stégszerű padon kinyitottam apró székem és pecához ültem.
Pofás szerszámom felszerelve, jöjjön a peca.
Tagadhatatlan tény, hogy sem mint pergetőhorgász, sem mint vándorló folyóvízi úsztatóhorgász, nemigen bírtam magammal az első órában. Iceregtem, ficeregtem, felálltam és leültem, jöttem mentem, ittam és ettem. Egyszóval mindent elkövettem, hogy mozoghassak kicsit. Legalább másfél órára volt szükségem, hogy lecsillapodjak és beleolvadjak a tóparti csendbe.
Sikeresen letelepedtem és beszórtam némi kukoricát tőlem jobbra, a benyúló faágak árnyékába és vártam a compókat.
Amíg a halakat vártam bizony jelzett a gyomrom is, így ideje volt reggelihez ülni.
Végül sikerült elhelyezkednem és megnyugodnom. A táj befogadott és a pipafüstön keresztül végleg megszelídültek a gondolatok. Csodálatos csend lett és végtelen nyugalom. A táj körbe vett és fesztelenül élni kezdett körülöttem, mintha ott sem lettem volna. Levegőben, vízben és a parton mindenki ment a dolga után. Az idő elsimult és olyannyira sima és nyugalmas lett, hogy még a halak sem zavartak meg egészen délig, amikor csendesen összepakoltam és elindultam haza.
Csendes ücsörgés a béke és boldogság nyugalmasan zöldellő szigetén.
Az autómhoz kifelé menet, találkoztam egy barátságos sporttárssal, aki akkor végzett a többnapos bojlis túráján és eszméletlen mennyiségű cuccát talicskázta kifelé. Elmondta, hogy túrája alatt két nagyobbtestű pontyot fogott, amihez gratuláltam neki, de a lényeg csak ezután következett, mikor megkérdezte tőlem, hogy én mi járatban vagyok. Miután megtudta, hogy a compók után kutatok, segítőkészen elmondta, hogy amikor fogott compót két alkalommal, akkor is éjfél és hajnal négy között jöttek a halak. Az információt megköszöntem és elindultam haza.
Nagyszerű, bár haltalan nap volt.
Második compó nap – Nyári havazásban
A második alkalomra más helyet és más időpontot választottam. Úgy döntöttem, hogy ezúttal a délutáni órákat próbálom meg és egy ugyancsak csendesnek ígérkező tökleveles tavat néztem ki. Itt is jártam már egyszer több évvel ezelőtt, bár akkor sikertelen volt a peca. Na de majd most!
Az előző heti szöszprobléma már sejttette, hogy valószínűleg nem lesz könnyű dolgom, de a látvány, ami fogadott, az pillanatok alatt vágta át a terveim torkát.
Már a vízhez befelé vezettő úton olyan kép fogadott, ami látványnak sem volt utolsó.
Igen, jól gondoljátok, a víz itt kezdődik előttünk, az első fák vonalában. 😨
Nem, a kép nem egy jövőben játszódó fantasztikus filmből származik, csak egy angliai tópartról.
Az általam sosem látott nyári havazásban pillanatok alatt tele ment szemem és szám ezzel a szép, de kellemetlen anyaggal. Hamarosan Lovasból, Havas Ferivé változtam.
A tó lehetséges partvonalának a körbejárása után, be kellett látnom, hogy ez a peca kútba esett. Mivel konkrétan ide készültem és más helyet ki sem néztem, az idő meg egyébként is késő délutánra járt, így elindultam haza. Rövid, de annál sikertelenebb nap volt.
Bizony ez is benne van, ilyen a peca.
Harmadik compó nap – Mikor a Nap magasan jár
Ismét eljött a hétvége, jöhet a peca, az újabb próba az aranyhasú compó horogra kerítésére!
Elkeseredve nem voltam, sőt, soha nem látott jókedvvel és elszántsággal néztem az eljövendő nap szemébe. Külön öröm is ért, mert a csodálatos három lányaim egyike, a legidősebb, Bogi, előző nap megkérdezte, hogy eljöhetne-e velem compó lesre. Természetesen a válaszom a boldog „igen” volt. Nagyszerű dolog, hogy eljön velem, annál is inkább, mivel saját ötlete volt.
Mivel ritka alkalom ez, nem szerettem volna kora hajnali keléssel stresszelni, bár bevallom nekem is jól esett a plusz két óra alvás a kimerítő hét után. Így a kényelmes 7 órai ébredés és a 7:30-as indulás után kérdéses volt a nap sikere, mivel az első igazán forró hétvégének néztünk elébe.
Mire kiértünk a tóra már feljött a meleg nyári nap. Kicsit izgultam, hogy amellett, hogy jó apának, jó guide-nak is bizonyuljak. Mint az előző helyeken, itt is jártam már pár éve, egy nem túl sikeres leülős pecán, bár amelyik tavon a pecát terveztük, azt egyáltalán nem ismertem.
Most viszont társunkul szegődött a szerencse!
Csodálatos, apró vadregényes vízinövényekkel sűrűn benőtt tó a fák között, ami kiválóan ideális compózásra
Minthogy ha az ember új egy helyen, illik bejelentkezni, hát így cselekedtem én is. Amíg Boglárka az autóban várt rám, megkerestem az illetékes vezetőt, hogy szót váltsak vele. Izgultam kicsit, hogy vajon milyen arc lesz. Segítőkész lesz-e, vagy pont az ellenkezője? Hamar megtaláltam és mikor odafordult hozzám, egy pillanat alatt eloszlott minden rossz érzésem, és mindkettőnk arcán a viszontlátás kedves mosolya futott át.
-Hello Rob, -köszöntem rá megörülve az ismerős arcnak.
-Hello! Hát te mit csinálsz itt? Te tavon? – kérdezte furcsállóan
Pár szóban elmondtam neki mi is helyzet, mi járatban vagyunk a kislányommal.
-Na gyere, és hívd a kislányodat is, nem esszük meg! – mondta barátságos mosollyal.
Így a kollégájával és Bogival négyesben körbejártuk a tavakat, közben pedig kellemesen elbeszélgettünk.
Egyébként, mint később kiderült, valahol a folyópartok egyikén talákoztunk többször is az évek alatt és jókat beszélgettünk. Ugye mi mindenre jó a barátságosság?!
Apró kis ösvény, mely megkerüli a kedves kis tavat
A vadregényes boldogság ösvényén
Miután minden a helyére zökkent, helyek, arcok és időpontok, ideje volt hozzálátni az aznapi pecához. Közel kilenc órára járt az idő, a Nap pedig már jóval a fák koronája felett átkacsintva nézegette a tavat. A helyválasztás viszonylag egyszerű volt, mert úszós módszer és a körözött halfaj együtt már adta, hová is kell letelepednünk. A horgászatot a felszínig felnőtt, tömött hínármezőkön, a tavirózsák között lévő egy-két négyzetméteres szabadon maradt nyiladékok biztosították.
Szebbnél szebb helyek kínálták magukat csábítóan, de nekünk sokminden mellett ügyelnünk kellett arra is, hogy a folyamatos dobásoknál kényelmesen elférjen a bot.
Az ideális helyet megtalálva, ismét kikerült tokjából az öreg hölgy és a kellemes napot nemsokára hármasban folytattuk.
Helyére került a hattyútollpedző és jöhetett a peca!
Előkerült a csali és ez időtájt történt a már korábban említett legendás etetőanyag megtalálása is.
Mielőtt pecázni kezdtünk volna, kimértük magunk előtt a meghorgászni kívánt vizet.
Ez másfél méter körülinek bizonyult, ami éppen alkalmas mélységnek gondoltam ahhoz, hogy nap közben is mozogjon a hal. Ezt követően nagyon finoman etettünk kicsit, majd vártuk, hogy megjelenjenek az első halmozgásra utaló jelek.
Etetésnek elsőre néhány szem kukoricát, borsót és pár szem pelletet szórtunk be magunk elé, a töklevelek és tavirózsák levelei mellé.
Csak simán egy szem finom csemege, a nyolcas szakállmentes horog öblébe.
A pecát némi útmutatás után, természetesen a hölgy kezdte meg.
Amíg Bogi horgászott, addig én kalandoztam kicsit a túlparton és szokás szerint készítettem néhány képet.
Miután megsétáltattam magam a költői szépségű környezetben, elérkezettnek láttam az időt a bot mellé ülni. Mivel a megetetett területen compóra utaló jelek mutatkoztak, így egyre izgalmasabbá kezdett válni a dolog. A pár szemes finom halcsábítgatást még kétszer ismételtük meg, amíg az első aranyos kis compó meg nem érkezett.
Ágas, bogas, tökleveles, tavirózsás kedves terep.
Finom zsinór, apró kampó, a végén egy éhes compó.
A túra első kishala, boldog szívem doktora
Örömmámorban csodáltuk a nap és a túra első halacskáját, majd sűrű becézgetések és simogatások között hazaengedtük és üzentünk a maminak, papinak, hogy mostmár bizony őket várjuk szeretettel. Kicsi volt vagy sem, ez már bizony az volt amiért jöttünk.
Apró pikkelyei, sárgászöld árnyalata, rendkívül sikamlós teste és termetéhez képest aránytalanul erős védekezése csodálatunkat váltotta ki. Ez bizony ő, a compó.
Az első megfogott hal után viszont bőségesen kellett várakoznunk. Ekkor már közel tizenegy óra volt, a nap már magasan járt és meredek szögben nyilazta sugarait a vízre. Hazamenni viszont eszünk ágában sem volt, hiszen nem csupán horgászni, hanem pinenni, beszélgetni, friss levegőt szívni és napozni is jöttünk. Ettünk, ittunk, sütkéreztünk és beszélgettünk, határtalanul jól éreztük magunkat.
Bogi kitartott a bot mellet, hiszen szeretett volna fogni ő is halat. Kitartásának meg is lett az eredménye.
Közben minden virágot megcsodáltunk és megszimatoltunk, néha még olyanokat is amelyek nem illatoztak. A mocsári nőszirom teljes virágában pompázott.
Több mint három és fél óra türelmes várakozás után Boglárka kézben tarthatta élete első compóját. Határtalan gyermeki öröm és boldogság járta át minden porcikáját.
A nyár, mintha csak tudta volna, hogy most halmozottan figyelnek rá, kitett magáért és elkápráztatott minket minden csodájával. Két kézzel szórta ránk áldott bájait és örömeit.
Még a virágokra is színben odaillő szitakötőket küldött.
(A közönséges acsa megpihen a mocsári nőszirom bimbóján)
A víz a délutáni rekkenő melegben teljesen elcsendesedett. A tó tükre felett szitakötők járták vidám táncukat, de a felszín alatt nagy lett a csend. Néhány apró bodorka még jelentkezett, de aztán lászólag délutáni sziesztára tért mindenki, bár az is meglehet, hogy a folyamatos beszélgetés sem kedvezett a halfogásnak.
Sebaj! Azokat a jóízű beszélgetéseket nem adtam volna semmiért. Halat foghatok még bármikor, de ilyen jól beindult csevegős napunk kint a szabadban, ki tudja mikor lehet megint.
Compót ugyan már nem fogtunk aznap, de még egy mutatós bodorka megtisztelte a végére Boglárkát. Engem pedig az a megtiszteltés ért, hogy én engedhettem vissza Boglárka bodorkáját.
Mint minden nap, még ha oly nagyszerű is mint ez volt, véget ér egyszer. Összepakoltunk és búcsút intettünk a tónak és minden kedves lakójának.
Szemem sarkából még visszakacsintottam cinkosan a késő délutáni napsütésben, hiszen sejtettem, hogy hamarabb fogunk találkozni mint az bárki gondolná.
Negyedig compó nap – Csendes (h)alkonyatban
Sejtettem, hogy sokáig nem fogom bírni, bár ennél azért többre gondoltam magam is.
Kettőt tudtam aludni, pontosabban forgolódni nyugtalanul ágyamban, mert kedd este munka után, már a parton néztem meg a naplementét táskával az oldalamon és bottal a kezemben. Mire kiértem este nyolc után, a Nap már a fák mögül intett viszlátot.
A fák közül az erdő hűs levegője áramlott ki a parti ösvényre, felfrissítve gondolataimat és reménnyel töltve meg lelkemet.
A fényviszonyok lassan elérték a tökéletesnek mondhatót, így ideje volt összerakni a botot és megnézni mit tartogat nekem az aranyszínű naplemente.
A felszerelés, az etetési és csalizási technika teljesen ugyan az volt, mint két nappal korábban. Pontosan tudtam, hogy ami híjja volt előző alkalommal a sikernek, az első sorban a napszak, kicsi részben pedig az alkonyati csend lehetett. Végtelen csendben mozogtam a part menti fák alatt. Pakolgatni és a botot felszerelni nagyszerű kis tisztás kínálta magát, a parttól tíz lépésre. Mindezek előtt viszont beosontam a vízig és már előző alkalommal leírtak alapján, beszórtam pár szem kukoricát, borsót és levessózásnyi apró pelletet kétarasznyira a töklevelektől. Reméltem, hogy amíg szerelgetek és kötögetek, addig az esti csemege odavonz egy-két uszonyos barátot vacsorázni.
Elővettem apró székem, s bevetettem szerelékem.
Este nyolc múlt kicsivel, így nyár lévén még bő két órám volt megfelelő fényviszonyok között, az utolsó fél órára pedig bekészítettem egy ugyancsak magam készített világítós úszót.
Várakozásom a csendes nyári estén nem volt hosszas. Negyedóra múlva az úszóm néhány apró pedzés után alámerült és a horgon egy mutatós kis veresszányú keszeg méltatlankodott.
Olajzöld háta, aranybarnás teste és piros uszonyai teljesen elkápráztattak. Nemhiába sokunk számára oly kedves hal ez.
Gyorsan visszaengedtem és csak reménykedtem, hogy nem lubickolta össze nagyon az etetést, ezzel riadalmat keltve a vízalatti világ lakosai között.
Kihasználva a mozgolódást, megpercegtettem a vizet pár szem eledellel és csendben visszaültem leshelyemre. A tó elcsendesedett, a víz tükröt tartott az alkonyatnak, hogy még búcsúzóul megnézhesse magát benne. Szemközt nagy szürke gém érkezett és a vízfelszínt kémlelte.
Na vajon ki fog hamarabb halat koma, gondoltam cinkos mosollyal szám sarkában. A válasz hamar megjött, mert két perc sem telt bele és neki kapása volt. A halat frissen helyben fogyasztotta, kíméletes bánásmód gyanánt pedig egyetlen nyeléssel tüntette el begyében.
Bámészkodásomat a vízfelszín mozgása törte meg. Bal kezemnél, a tökleveles élni kezdett. A nagyra nőtt húsos zöld levelek körül kis karikák jelentek meg, mert bizony valaki, vagy valakik érkeznek alul. Tisztán kivehető, ahogy jönnek, mind közelebb és közelebbi levélnyeleket odébbtaszítva alul.
Leki szemeimmel látom, ahogy kibukkan az első zöld fej a tisztásra a víz alatti dzsungelből.
Figyeltem a mocorgó leveleket és még a lélegzetem is elakadt.
Az úszóm körül ezer apró buborék szabadul a felszínre. Most túrják az iszapot, szedegetik a szemeket. Megmarkolom a botot, hiszen csak idő kérdése mikor kerül sorra annak a kukoricaszemnek a bekebelezése, amely meghozhatja nekem az este sikerét. A libatoll ekkor, lassú imbolygásba kezdett. Mint egy kapatos angol öreg úr, néhány pint után. Ide-oda billent és közben apró köröket írt le. Kivárok! Csak elviszi egyszer tán -gondoltam- de nem. Imbolyog és tántorog, körözget, de semmi határozottra nem szánja el magát. Viszont ugyan ezzel a lassú határozatlansággal billegve végre elindult a tökleveles felé.
Ez már sok volt a pattanásig feszült idegeimnek. Bevágtam! A hal pillanatok alatt berontott a számára biztonságot nyújtó sűrűségbe. Igaz a bot erős és az orsóval is fogtam már pár halat, de a huszas damil tartogathat meglepetéseket a tökösben, ha nem vagyok észnél. Az öreg bot végre méltó ellenféllel viaskodik. Erős ugyan, de a kellő pillanatban enged, ahogy kell. Feszíteni, de engedni, húzni, de nem tépni, irányítani, de nem erőlteni. Voltak kérdéses pillanatok, de 10-12 perc múlva életem első nádbotos / centrepines szép compója a szákban pihent.
Alig fért el a mosolyom a bajuszom alatt! Kevesebb,mint egy óra telt el és meg van amiért jöttem. Határtalan boldogsáááág.
Még a fárasztás izgalmától remegő kézzel örökítettem meg ezt a szép és egészséges nagyszerű compót.
Visszatettem a vízbe és pár percig pihentettem a szákban, hogy ismét erőre kapjon, majd szabadon engedtem. Az időm felénél jártam, de bántam is én már, hogy fogok-e még valamit vagy sem. Persze újracsaliztam, etettem pár szemet és visszaültem székemre. Lassan bealkonyodott. Természetesen tűkön ülve figyeltem az úszót, hiszen tudjuk milyen a horgászlélek.
Két nagy compó több mint egy, úgyhogy jöhet a következő! Ekkor úszóm meghódított szerelmes hölgyként vetette magát hanyatt a víztetőn és úgy is maradt. Ezt a kapást már ismertem kölyökkoromból, így sejtettem, hogy ki kerül a szákba hamarosan.
Éppcsak bealkonyodott és ismét hal került a szákba.
Öreg, kövér, barnászöldes péklapáttal ölelkezhettem a félsötét nyári alkonyatban. Most mondja valaki, hogy nem romantikus.😜
Rútul vílágít a patron, egyedül vagyunk a parton.😉
Este tíz óra elmúlt és lassan sötétedett. Átszereltem a patronos antennájú világítós Matulára, hátha valakit még elkapok a késői vacsorázók közül. Még húsz percig hallgattam a csendet és aztán halkan dúdolászva összepakoltam. Boldogan és élményekkel megrakott lélekkel indultam haza ezen az emlékezetes, meleg, nyári estén. Hiszen a tó kegyesen ideadta, ami szívemnek vágya volt.
Ötödik compó nap – A napkelte aranya
Bevallom négy alkalmat terveztem, de miután gyors szerelembe estem a tájjal, hallal és az időjárás is kegyes volt hozzám, ezért úgy döntöttem, hogy napközbeni, majd az alkonyati peca után megnézem mit ad a napkelte időszaka. Azt gondoltam, hogy így talán egy kicsit több idő fog a rendelkezésemre állni, mint alkonyatkor. Ha szerencsém engedi, akkor kettő helyett, akár négy óra is belefér, mielőtt a nap a fák hegyére ül. Befészkeltem hát a már két alkalommal sikeresen meghorgászott helyemre és az előző alkalmakon kialakitott módon jártam el az etetéssel és a csalizással. Dobtam pár szemet mindenből, de csak módjával. Már rutinosan és gyorsan mozogtam, így a szerelék hamar a kívánt helyre került. Vártam a felkelő Napot, de még annál is jobban, hogy az úszóm tántorogni kezdjen. Erre az alkalomra egy ugyancsak saját készítésű pávatoll wagglert tettem fel, ami mint később kiderült extra jól vizsgázott.
A tó felett felszálló pára már sok horgászt és művészt megihletett, ami egyáltalán nem csoda, elnézve mennyire misztikus látványt nyújt.
Az első halak megérkezéséig a reggeli fényében nyújtózkodó tavirózsákat csodáltam. Szépségükkel egyszerűen nem tudtam betelni
Sok időm nem volt bámészkodni, mert a megérkezés után tizenöt peccel, már oldalazott is az pávatollam.
Bevágás után a beste egyenesen berohant a sűrűbe, ami nem is lepett meg, okulva az előző napok történésein, viszont a szokásos megállást most teljesen elfelejtette, bármi is volt az. Így aztán két éles balkanyar után a tökösben le is szagatta magát ügyesen. A nap első hala oda. Főtt a fejem rendesen, mert rögtön aggódni keztem, mi lesz, ha ma a társai is így bánnak el velem egyik a másik után.
Pillanatok alatt újraszereltem és már lendítettem is vissza a megszokott helyre. Az elkövetkező negyedóra csendesen telt, aztán apró compó következett ismét. Örültem neki, de ezúttal fotózással nem töltöttem az időt, mert tudtam, hogy hamar véget érhet a mai nap, az előre jósolt nagy meleg miatt. Éredekes módon, néhány bodorka következett, aztán mintha az úszóba kis villámok csaptak volna, majd eltűnik mint a kámfor.
Egy szó szerint aranyos kis kárász következett a sorban, igen nagy örömömre. Időtlen idők óta nem fogtam már ilyet.
Egy serpenyő alakú, akvárumba illő Karcsi bácsi. Hát nem gyönyörű?
A gyorsan letudott kedves kis kárászos kalandom után, a Nap már kezdte bevilágítani a mögöttem lévő fák csúcsát, úgyhogy igyekeznem kellett.
Ekkor viszont a sűrűben jókora mozgás kerekedett. Erről a fajta mozgásról már igen szép és közeli emlékeim voltak.
Jött és dobott félre mindent ami az útjába került!
Igazi akcófilmbe illő jelenet játszódhatott a víz alatt.
Hirtelen önkéntelenül Kag fia jutott eszembe, Vuk. – Vadászok utamból kotródj! Igaz, ha az illető nem is vadászott, de ellentmondást nem tűrően táplálkozni érkezett, ez már bizonyos. Az úszó körül itt is, ott is, robbanócukorkás pezsdülés. Megszerettem ám nagyon ezeket a boldogságelőrejelző bébibubikat az elmúlt napokban.
A botmegragadási előrejelzés megérkezett!
Ettek a halacskák, reggeliztek. Mivel látható volt a buborékok mennyiségéből, hogy valószínűleg több nagyobb hal is mocorog az etetésen, ezért kivételesen dobtam még félmarék bónuszcsemegét csendesen, nehogy idejekorán otthagyják a reggelizőasztalt.
Pár pillanattal később visznot valaki odalentről felkérte egy táncra mutatós pávatutajomat.
Az úszóm látszólag igent mondhatott, mert pillanatokon belül egy hamisítatlan boston keringőt járt el a szemem láttára és szívem nagy izgalmára. Lassan, mondhatnám angolosan, szép ívben, körbe körbe. Aztán a rejtélyes valaki csendes zsiványsággal, szinte észrevétlenül kezdte szöktetni az úszót a liliomos irányába. Ekkor elérkezettnek láttam az időt beszállni a táncba.
Egy markáns, de finom, rövid mozdulattal bekapcsolódtam harmadiknak.
Na, ez már izgalmas fárasztás volt a javából, folyamatosan változó esélyekkel!
Eddig az úszót táncoltatta, most viszont engem forgatott meg, nem is kicsit! Bőven volt ellenvetése és nemigen értett velem egyet, szinte egyik lépésemben sem. Pillanatokon belül berántott a levelek alá és ott folytattuk a … mit is? Ez már nem keringő volt, hanem valóságos birok. Mondhatnám költőien, hogy „élerte-halálra”, bár kettőnk közül az egyikőnk tudta, hogy nincs életveszély. Igaz, ha jobban belegondolok, egyik másik vadabb megiramodásnál engem is kerülgetett a szívbaj. Megrángatta és megcsavargatta az öreg nádat rendesen. Érdekes, hogy volt már nem egy márna és domolykó a horgon, mikor ezzel a bottal horgásztam, de a nád hajlás közbeni érdekes csavarodását és tekeredését nem tudom mikor fogom megszokni.
Türelmes voltam. Ha a centrepin valamire megtanít, az a türelem. Türelmes voltam azért is mert tudtam, hogy még a legjobb táncos is elfárad egyszer. Lassan-lassan magam elé tereltem és óvatosan megmerítettem.
A hajnali ragyogásban Ő pihent ott előttem a szákban.
Ő, az aranyhasú fejedelem, compók kapitánya, zöld tavak királya.
Feküdtek csendesen egymás mellett, az öreg hölgy és a compófejedelem.
Szóval ezek azok a hajtóművek, amelyek megizzasztják a horgászt.
Kíváncsi lettem volna, hogy a minden ízében tökéletes és egészséges compómatuzsálem mennyi idős lehetett, hiszen mint tudjuk, a compó egy nagyon lassú nővekedésű hal.
Ha lassan nő, hát sebaj. Sűrű hálálkodások között visszaengedtem a hűs habokba, nőjön csak kedvére, talán még nagyobbra. Nem nagyon tudtam hirtelen betelni az élménnyel és ezért az idő szűkösségének ellenére, apró teaszünetet tartottam.
Bár ezen a napon, a hajnali izgalomban a tömött pipámat sajnos az asztal sarkán felejtettem, azért a szokásos csésze tea elfogyasztása a parton így is jól esett.
Ezek után, gondoltam, történhet akármi. Azt sem bánom, ha már csak pihengetek a parton és aztán boldogan hazamegyek. Nem kapkodtam eddig sem, de ettől a pillanattól kezdve határozottan nyugodtan és lassan mozogtam a parton. Aztán megtartottam a már szokásos párszemes rituális etetésemet és visszaültem apró székemre.
Na persze tudjuk jól, milyen a horgásszerencse. Amikor nagyon akar fogni az ember, akkor csak kínlódik, amikor meg azt mondja, „jól van az, majd jön ami jön” olyankor persze egyik hal követi a másikat. Bár azon a reggelen még volt szakításom, de még ezen kívül is került néhány szép hal a szákba. Viszont ezen a vészesen fogyó reggelen, sem az apró compókat, sem a békés keszegnépet, sem pedig magamat már nem tartóztattam fel fotózással. A szinte feketén csillogó tiszta vízből igazán csodás színű halakat sikerült még fognom. A végére pedig záróakkord képpen kaptam ajádékba még egy testetes varjúhalat. Márhogy az élmény ajándék volt, de a halért ismét az előzőhöz hasonlóan meg kellett dolgoznom.
Jellegzetes fejformájú, öreg példány volt. Érdekes fejéről és magas homlokáról inkább valami trópus sügér jutott eszembe, mintsem édesvízi békéshal. Uszonyairól és színéről viszont egy csapzott öreg varjú képe rajzolódott ki előttem.
Teste az eddig megszokottnál barnább, hasa pedig sárgább színekben tündökölt. Oly csúnya volt, hogy az már szép!
A bónusz compó nap – Napjaink felszerelésével
Miután megtartottam az öt alkalomból álló vintage túrát és kedvemre kinádaztam magam, úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát napjaink felszerlésével is. Ennek fő oka az volt, hogy kipróblájam, eredményesebb leszek-e, az egy lábbal hosszabb és rugalmasabb bottal, valamint a 2 lb-val (közel+1kg szakító) erősebb zsinórral. Lesznek-e ugyan úgy kapásaim és ha igen, akkor ezzel a felszereléssel ki tudom-e fárasztani a nagyobb halakat, vagy megszaggatnak így is. Kívácsi voltam mennyire lesz kontrasztos a különbség, ha visszarepülünk hetven-nyolcvan évet az időben.
Minden más maradt a régiben. Csali, etetés, hely és az időpontnak is a napfelkeltét választottam, mert előző alkalmak tapaszatlatai szerint az adta legeredményesebben a halat.
Erre az alkalomra az egyik kedvenc botomat és orsómat vittem magammal aznap reggel. Jól kézhez szoktatott szett, ezzel fogtam a legtöbb halat eddigi centrepines pályafutásom alatt.
Ez a felszerelés egy 13láb hosszú (390cm) Drennan Tench&Specimen Float úszratóbotból, JW Young Heritage (4,5″) centrepin orsóból 8lb zsinórral töltve, a már jól bevált 1.2-os pávatoll wagglerből és egy tömet Mac Baren pipadohányból állt.
Etettem, aztán leültem és halkan vártam az apró haljelző buboréközönt.
Sokat várnom nem kellett. A Nap éppcsak megmutatta homlokát a fák mögött, a víz a már megszokott módon forrni kezdett az úszó körül.
Buborék, buborék a horgásznak csodaszép.
Azán ismét érdekes és új találkozás következett. A Drennan Tench float bot talákozása a tench-el. A compós bot ezúttal compóval viaskodott. Sokat nem ragoznám, hiszen a fentebbi sorok között már bőven kitértem jópár dologra és ezt az írást pedig kimondottan a nádnak és vintage pecának szerettem volna szentelni. Azért talán még egy-két érdékes és lényeges gondolatot engedelmetekkel ide szövök a végére.
A pávatoll precíz, hárompontos felfogatása igen lényeges, mert mikor compó fárasztás közben behúzza az úszót a sűrűbe, a hanyagul, vagy helytelül felfogatott waggler visszahúzáskor könnyedén elakadhatna növényzetben.
Compó horgászatnál érdemes azt is beleszámoli a felszerelés terhelhetőségébe, hogy kilencven százalékos biztonsággal számíthatunk rá, hogy halunk a legrövidebb úton be fog rongyolni a susnyásba és akkor már egy kazal gazt is fárasztanunk kell, nem csak a halat.
Ez a kis kupacot megszákoltam a vargahallal együtt.
A compó ismét a parton, ezúttal puha hínárágyon pihenve meg.
A hal kirohanásait rugalmasabban követte a bot, így biztosabb kézzel fárasztottam, de egyébiránt számottevő különbség nem mutatkozott.
Még csak a hajnali párák szálltak a tavon, de az első nagyszerű cigányhalat már ismét a kezemben tarthattam.
Fecó, mint kis mozdony a füstöt csendben fújja,
amíg a zöld compó az iszapot túrja. 😎
A minimalista vintage horgásztúrának lassan a végére is értünk. Persze egyáltalán nem azért mert elfogytak volna az élmények, a halak, vagy a horgászkedv. Egyszerűen csak azért, mert minden történetnek véget kell érnie egyszer.
Összegezve tehát az „egy szál bot, egy oldaltáska és egy marék csali” terv végeredményét, nyugodtan elmondhatjuk, hogy bár a világ változik, de a horgászat örök.
Nyugodt szívvel próbákozhatunk gyermekkorunk, vagy akár nagyapáink felszereléseivel és csalijaival, hiszen a siker, mint látjuk, nagyobb részben múlik rajtunk, mint a horgászathoz szükséges tárgyak arzenálján.
Megyek is, mert azon gondolkozom, hogy gyúrok egy kis paprikás kenyeret a következő horgászataimra.
Ezt a pár szál kis vadvirágot azoknak az olvasóknak ajánlom jutalmul jó szívvel, akik végigolvasták ezt a nem éppen rövid írást és eljutottak idáig! ❤
Lelkesedjetek és élvezzétek felhőtlen örömmel, amit a természet nagyvonalúan kínál nektek, de cserébe legyetek vele határtalanul figyelmesek, hogy minél tovább élvezhessük mindannyian ezt a nagyszerű csodát.
Mert a víz az víz mindenhol a világon és a szabály az örök, ha pedig eredményesek szeretnétek lenni, akkor ne felejtsétek el jelmondatunkat!
Miszerint igyekezzetek …
Minél jobban szeretni és minél többet ott lenni!
Nézzétek meg a fotókat nagyobb méretben is! Az alábbi képekre kattintva nyithatjátok meg a galériát:
