A Szakmasarok eheti része márkajelzések és nevek nélkül telik majd, cserébe viszont annál régebbi és személyesebb kapcsolatom van a bemutatott szereplőkkel. Most, amikor az elsők között hozzám került öreg nádbotokról és egy Nottingham centrepin orsóról írok, inkább a gyakorlati tapasztalataimból osztanék meg bőségesebben veletek, semmint történelmi adalékokat.
A szükséges és elengedhetetlen száraz technikai paraméterek mellett arról is szó lesz, hogyan veszünk meg valamit, aminek éppen a lényegi részéről azt sem tudjuk, micsoda.
Na és persze, ahogy szokás, most is hozzácsatoltam néhány, küllemében harmonizáló, érdekes sorsú úszót is — hiszen így lesz ez kerek és majdnem egész.
Orsó
Név: Nottingham
Dobátmérő: 4,5″ (11,5 cm)
Dobszélesség: 0,75″ (19 mm)
Tömeg: 388 g
Anyag: fa, acél tengely, szaru fogantyúk
Csapágy: nincs
Anno, egy rövidke centrepinezés után hamar rájöttem, hogy mivel ez a módszer – a centrepines úsztatás – a legnagyobb múltra tekint vissza minden horgászmódszer között, szinte természetszerűleg összeforr az öreg horgászeszközökkel.
Van persze a piacon bőven mindenféle új cucc, de lépten-nyomon szembejött velem valami „ócskaság” (ahogy egy hozzászóló nevezte egyik bejegyzésem alatt), ami valójában egyáltalán nem is volt csúnya. Szóval elkezdtem ezeket is óvatosan ízlelgetni.
Egy kis börzézés, egy tonkinnád bot, meg pár öreg úszó – mert hát az mindig kell –, egy kis szakmázás az öregekkel, és már helyben is voltunk.
Új szerkóm már volt, nem is egy, de hogyan nézne ki egy öreg bot új orsóval? (Egyébként nagyon is jól, csak mondom.)
Meg is hoztam hamar a döntést: „Kell nekem mihamarabb egy öreg orsó.”
Milyet szerettem volna?
Fa legyen, erős legyen, kellően nagy legyen, szép legyen.
Így került hozzám az első Nottingham orsóm, némi bizalmatlan nézelődés után, egy internetes fórumról.
Nem tagadom, elsőre enyhén szkeptikus voltam vele. Oké, hogy régi, meg szép, de jó lesz ez valamire is?
Ekkoriban azért már volt némi alapismeretem a centrepinről, mert akadt a kezembe jó is, rossz is. Tudtam jól, hogy ennek a módszernek az alfája és ómegája a finom, „szabad forgás”, és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ez az első ránézésre ormótlan famonstrum képes lesz-e maradéktalanul hozni ezt.
Mert ha nem – akkor vége, hiszen nekem a horgászfelszerelés, bármilyen furcsa is, horgászatra kell.
Méghozzá élvezetes és eredményes horgászatra.
Szeretem én is azt a mondást, hogy „A szépség hálátlan szerető.”, és a kompromisszumokat elfogadom, de azért ennek is megvannak nálam a határai.
Megvettem, és hamar meg is érkezett.
Megcsodáltam, megtisztítottam, megpörgettem párszor, feltöltöttem finom 18-as monofillal, és már szaladtam is vele ki a partra kipróbálni.
Ránézésre azonnal megnyert, hiszen a fa szívemnek kedves anyag, és nagyon szép dolgokat lehet belőle készíteni.
Hamarosan kiderült, hogy ez a centrepin nemcsak szép, hanem jól is működik.
Víz szerencsére épp volt bőven – ami nem hátrány, főleg mert a nádbotok gyűrűi sem a legújabb módiak. De az orsó hamar bizonyította létjogosultságát, és gyorsan elfoglalta előkelő helyét a horgászdobozomban.
(Akit a Nottingham orsó története és szerkezeti felépítése érdekel, az olvassa el a Szakmasarok 8. részét. https://amh-fishing.co.uk/szakmasarok-8/)
Szerkezetileg ez egy erős, elnyűhetetlen konstrukció. Anyaga keményfa és rézötvözet, némi szaruval ötvözve, csapágyak nélkül. Az a fajta, amellyel ahogy a nagyapa horgászott, úgy fog majd az unoka is, ha kedve tartja.
Hogy pontosan honnan származik, vagy ki készítette, azt máig nem tudom.
Nyomozgattam ugyan utána több kiindulási pontból is, de egy idő után megelégedtem annyival, hogy a Nottingham orsók népes családjához tartozik: jól működik, szép, és igen jól használható.
Innentől kezdve, amíg a kedvenc domolykó–márna–compó sort meg nem fogtuk együtt – méghozzá szép méretekben –, addig le sem tettem.
Pontosabban letettem egy-egy fotó erejéig a halak mellé, de aztán újra és újra csak pörgettem – és pörgetem a mai napig is.
Hogy miért? Elsősorban, mert szeretem.
De van még egy lényeges dolog az öreg centrepin orsókkal kapcsolatban: semmi nem tesz jót nekik annyira, mint ha rendszeresen használják őket.
Bot
Készítő: ismeretlen
Anyaga: nád
Orsótartó: csúszó
Hossza: 12,3’ (375 cm)
Nyélhossz: 23″ (58 cm)
Tagok száma: 3
Gyűrűk száma: 8 db, magastalpas (első és spiccgyűrű betétes)
Ez a szerelem is csak úgy kezdődött, mint a többi.
Egyszerűen szerettem volna egy „sima nádbotot” is a ragasztott nádbotom mellé – csak hogy kipróbáljam, milyen érzés ezzel fárasztani azokat a szép és erős márnákat.
Ekkor már volt elképzelésem arról, mire is kell, de mivel nádban még nemigen voltam járatos, kissé alábecsültem a teljesítményüket – a méretüket viszont jócskán fölé.
Ha a botot nem vehetjük kézbe a vásárlás előtt, és eddig is csak néhány hasonlót fogtunk, nincs könnyű dolgunk.
Még a mai botoknál sem egyszerű így vásárolni, de egy ötven–hatvan, vagy ki tudja hány éves darabot… olyat venni látatlanban olyan, mint használt autót.
Hosszas keresgélés után végre megtetszett egy, amely tulajdonságaiban is ideálisnak tűnt.
Sem gyakorlatom, sem tapasztalatom, tudásom is inkább elméleti volt. Gondoltam, honnan fogom tudni, hogy egyáltalán jó-e ez a bot? Nem törik el az első pecán? – elég karcsú követelménylista lenne ez.
A puding próbája az evés – de ezt a botot mégsem ehetem meg, az túl drága puding volna.
Váltottam néhány – részemről bizonytalan – levelet az öreg eladóval, aztán belevágtam.
Levelezhettem volna bármeddig, hiszen ideje és kedve is volt a kedves eladónak, de úgysem derült volna ki az idők végtelenségéig sem, hogy például kényelmes-e nekem ez a bot, vagy hogyan viselkedik áradó vízen egy testesebb hal alatt.
Az eladó elmondása szerint „nagy halakhoz is megfelelő lesz”. Ez igen jól hangzott – gondoltam –, mert nekem márnázásra kellett.
Mit lát vagy érez ebből a kezdő horgász, mikor először kézbe veszi?
Leellenőrzi azt a pár tulajdonságot fizikailag és esztétikailag: szép a színe, hibátlan a lakkozása, nem repedt vagy görbe a bottest, nem mozognak a gyűrűk, rendben van-e a parafanyél, megvan-e a márkajelzés.
Ezek mind rendben is voltak – márkajelzés viszont nem volt, hiszen a botot ügyes kezek készítették valamikor a múlt század derekán.
Megnyerő, világos színű, erős felépítésű nádbot ez.
Alsó két tagja „whole cane”, azaz egész nád, spicctagja pedig a klasszikus, szűkítős módon, szépen és precízen egybeépített egész és ragasztott nád.
Fekete kötései nem éppen a legfinomabbak, de precízek és erősek.
Nyele korának megfelelően kopott, de kényelmes és hibátlan.
Összességében rendesen elkészített, erős, jó kiállású bot ez, ami a maga korában nagy halakhoz készült.
Hogy miért írom azt, hogy „a maga korában”?
Mert 1980-ban a brit pontyrekord 51 font és 8 uncia (23,36 kg) volt, amit Chris Yates fogott a Redmire Poolban, Herefordshire-ben – és ez a rekord 23 éven át tartotta is magát.
Mindig fontos hangsúlyozni: mindent a maga korának megfelelően vizsgáljunk.
Visszatérve a botra: hamarosan kiderült, hogy meglepően erős.
A mai napig lenyűgöz, hogy az anyaghoz képest mit ki tudtak hozni ezek a botépítők akkoriban (meg ma is!).
Recsegett, ropogott minden öreg csontja, de állta a sarat keményen.
Mivel erősebb halakhoz készült, az első pár jó márna után már biztos voltam benne, hogy az előző gazdája igazat mondott.
Volt alkalmam megérezni, milyen, mikor megmozdul minden porcikája:
meghajlik a spicc és a középső tag, az alsó rész viszont enyhén csavarodik – ami az első nádbotos horgászt kissé megrémíti, de idővel, mikor megszokja a nád lélekmelegítő tulajdonságait, éppen ettől kezd elmosolyodni.
Az erőért cserébe kicsit nehéz, tehát nem egész napos, inkább két-három órás kézbentartott úsztatásra való igazán.
Persze ez nem azt jelenti, hogy nem úsztattam vele hat–nyolc órát is egyben, de azt másnap már éreztem a jobb vállamban és a lapockámban – még estig.
Ha úgy fogjuk fel, ez is egy szép emlék az előző napi pecáról, ami nem is biztos, hogy nem jön jól egy borús hétfő délelőttön.
Jobb, szebb és kényelmesebb botom lett több is az évek során, de az „erő” itt megállt nálam.
Miért?
Mert közben kialakult egy stílusom – ami nem a súly és az erő irányába haladt.
A mai napig előveszem ezt a botot rendszeresen, mert az „első” mindig az első marad.
A hozzá fűződő élmények és tapasztalatok értéke nálam megkérdőjelezhetetlen.
Talán majd egyszer a logika, a tapasztalat vagy az idő felülírja – nem tudom.
De ha meglelem a választ, elmondom nektek.
Addig is… márnázok és compózok ezzel a „nagyival”.
Igen, így nevezem, mert anno ez jött a számra elsőre – és így is maradt.
Mert az első mindig az első marad.
Úszók
Típus: pontyozó úszó
Készítő: Parsonage
Anyaga: nád, műanyag és fém
Kaptam néhány igazán szép úszót a barátomtól, és épp azoknak kerestem méltó tárolóhelyet, amikor egy mutatós fishing wallet – azaz horgászbrifkó – került az utamba.
Nem volt üres, sőt: az eladó külön hangsúlyozta, hogy a benne lévő tizenöt darab öreg úszó „csak részben használható”.
Sebaj, gondoltam, hiszen most amúgy sem úszót kerestem.
Na de pár úszó már csak elfér ott a többi “pár” mellett – hiszen az úszókból sosem elég, nem igaz?
Nagyon kevés, pontosan három darab volt használható ezekből; a többi törött és menthetetlenül sérült.
De mint ez lenni szokott, a töröttek is éppen jók valamire: szerkezeti megvizsgálásra, az elkészítési technikai részletek felismerésére, ötletelésre – hiszen mikor törne jó szívvel egy horgász egy szép úszót pusztán a vizsgálódás kedvéért, tízenkettőt meg még úgysem?
Mindemellett jól szolgáltak arra, hogy lássam: ugyanannak a készítőnek a próbálkozásait, kísérleteit figyelhetem.
Nádból, gondos kezekkel összerakott úszók: rövidek, hosszúak, natúr, égetett, vagy festett, hegyes, és kerek bóbitával, főként műanyag, de fém biztonsági szemekkel is.
Valahol apró ponty matricával próbálkozott, és igen, két alkalommal nevet is írt rá: „Parsonage.”
Forgattam, nézegettem őket, hátha látok rajtuk valami árulkodó kiindulási pontot.
Amiben mindegyik teljesen egységes, azok a kötések és a festés voltak.
A névből kiindulva nemigen jutottam tovább, csupán a River Test-ig, ahol ilyentípusú pecát és úszót nem gondolnám használatosnak, így ez a szál el is akadt.
Kipróbáltam hát őket használat közben, hogy lássam, valójában mit is érnek.
Tették a dolgukat, fogattam is velük néhány halat a rend kedvéért, és nem volt velük semmi gyakorlati probléma.
Jól elkészítettek, stabilak, kellően erősek, és jól jeleztek.
Hogy akkor miért lettem hozzájuk „hűtlen”, és miért nem használom őket gyakrabban?
A leggyakoribb ok: egyszerűen csak jött pár új, jóval szebb úszó, amikkel szívesebben horgászom.
Így aztán türelmesen várják a sorukat a dobozban, amikor jön el az ő idejük megint.
Addig meg hátha fény derül a titokra: ki is, mi is az a bizonyos Parsonage.
1 Comment