A Szakmasarok mai része számomra több szempontból is kedves horgászeszközökről fog szólni, de címszavakban egy kis orsótörténetre is kitérek.
Szinte minden felszerelésemhez fűződnek kedves emlékek vagy érdekes történetek, de a soron következő mégis több szempontból is kivételes.
Ez az a szerkó, amelynek története gyerekkoromtól kezdődően tart: kedvenc könyvön, horgászbarátságokon, centrepin-szerelemben és úszókészítésben gyökerezik, és egészen napjainkig elkísér.
Ez pedig nem más, mint a Captain Matula nádbot, Nottingham centrepinnel és a Tutajos úszókkal.
Orsó
Név: Nottingham centrepin
Dob átmérője: 3,6″ (91,5 mm)
Dob szélessége: 1″ (25,4 mm)
Súly: 296 g
Anyaga: fa, rézötvözet, rozsdamentes acéltengely, szarufogantyúk
Csapágyazás: nincs
Még ha a szokásos sorrend a leírásban nem is ez lenne, az illendőség úgy kívánja, hogy a bemutatást a legidősebbel kezdjem. Az orsó ugyanis idősebb, és nem is kevéssel, mint a leírásban szereplő – hozzá képest újszülött – bot és úszó társai.
Elöljáróban néhány szó a centrepinek ősanyjáról, a Nottingham orsóról.
A Nottingham orsók megjelenése a 18. század végére, 19. század elejére tehető. Ilyen orsók Közép-Angliában készültek először, ahogy a nevük is mutatja: Nottingham városában és környékén. Illő azonban megemlíteni a témában fontos szerepet játszó, szintén közép-angliai Sheffield városát is.
A Nottinghament átszelő River Trent és a környék számos kisebb folyója, valamint az akkoriban szinte egyedüli horgászmódszer, az úszózás – azon belül az eresztőúszós horgászat – hívták életre ezt az eszközt.
Kezdetben a város műhelyeiben ügyes mesterek készítették, idővel pedig innen terjedt el Anglia egész területén, majd a világ számos más országában. Ezek az orsók eleinte kis, egyszerű, fából és fémből készült csörlők voltak, úgynevezett szabadon forgó winch-ek. Minden lassító vagy fékező mechanika nélkül készültek: alkalmasak voltak ugyan a zsinór felcsévélésére, de finom eresztésre, úsztatásra még nem.
Idővel kialakult a precíz középtengely, a dobrögzítő racsni, valamint a rögzítésre szolgáló középcsavar is lecserélődött bajonettes, állítható megoldásra. Az orsó dobját furatokkal könnyítették és tették „ventillálttá”, ami az akkori zsinórok szempontjából a száradás miatt különösen fontos volt. Később a dobot és a hátlapot fémmel is ötvözték.
Saját darabom
A fenti képen látható három és fél hüvelykes, kicsinek számító centrepin orsó már a 20. század elejéről származhat. Anyaga keményfa, nagy valószínűséggel mahagóni (bár ebben az időben használtak más keményfákat is, például rózsafát vagy bükköt). Racsnijának kör alakú szorítórugója és fogaskereke sárgaréz, tengelye és fékezőfoga acél. Dobja fa–fém kombináció: a fa hátlaphoz csavarokkal rögzítették a dob fémlemez részét. Fa előlapját középen sárgaréz borítólap fedi, fogantyúi szaruból készültek, melyek szintén sárgaréz tengelyen forognak.
Dobja a már „újszerű” bajonettzáras módon, egy mozdulattal levehető, a dob magassága pedig középcsavarral állítható. Fából készült hátlapján az orsótalp felfogatását a szokásos módon, kereszt alakú sárgaréz pánttal oldották meg, ebbe illeszkedik az orsó acél középtengelye is.
Az orsó nem üt, nem kotyog és a korához képest nagyszerű állapotban van – igaz, abból a korszakból származik, amikor a tárgyakat élethossznyi vagy még hosszabb használatra készítették, így aztán kiválóan alkalmas most is a mindennapos horgászatra.
Néhány évvel ezelőtt egy reddichi horgászbörzén akadt meg rajta a szemem, ott vettem. Nem mondhatnám, hogy a csillogóra suvickolt fémrészei tetszettek meg, mert én kifejezetten nem szeretem, ha egy öreg eszközről lepucolják a kor által lerakódott patinát. Ha már muszáj a tisztítás, jobb szeretem magam letörölgetni az évek porát vagy ragacsát. Na de ahány ház, annyi szokás: az öreg angol spori bizonyára úgy gondolta, hogy ragyogóbb és kelendőbb lesz így a portéka.
Előszeretettel használom ezt az orsót a Captain Matula 11 bottal kis folyókon úsztatásra, és tavakon compózásra.
Bot
Név: Captain Matula 11
Anyag: bambusznád
Orsótartó: fém, békazáras
Hossz: 11′ (330 cm)
Nyélhossz: 23″ (65 cm)
Tagok száma: 3
Gyűrűk száma: 6 db – alacsonytalpas, betétes gyűrűk
A Captain Matula nádbot története néhány évre nyúlik vissza. Először 2021 nyarán volt „ilyen új régi” bot a kezemben, méghozzá Kapitány Pisti barátom saját készítésű nádbotja. Kapi ezt a számomra már első pillantásra is izgalmasnak tűnő kis botot egy forró nyári napon hozta magával hozzánk egy kellemes vendégeskedésre.
A reggeli kávé és szakmázás után felszereltük botjainkat, és az augusztusi hőség ellenére lesétáltunk a partra egy kis úszózás és néhány tiszai keszeg reményében.
Innen a történet már a szokásos „dobhatnék vele egyet-kettőt?” mondattal folytatódott – a továbbiakat pedig minden horgász ismeri tapasztalatból.
Címszavakban: széles mosoly, „ó, de jó!”, „szeretnék egyet”, „készítenél nekem?”, „hát persze”, „megbeszéljük”, „de milyet?”, „kész is van”, „de szuper lett”, „úúú!”.
Szóval rá egy évre el is készült a kis háromharmincas bucsai élménypálca, a Captain Matula 11.
Kapi saját termésű nádjából készült, amit ő maga vágott, szárított, szabott méretre és alakított horgászbottá – a hagyományos módon, nagy örömömre. (Erről egyébként az Egy nádszál kalandos élete c. félig megírt, soha meg nem jelent cikkben kezdtem írni részletesen, amit talán három év után ideje lenne befejeznem!)
A következő nyáron átvettem a Matulát – mert erre a névre kereszteltük –, ünnepélyesen és nagy örömmel. Ezen a 2022-es nyáron indultak közös kalandjaink a Túron, a Tiszán és a Körösön át egészen az angol folyókig és tavakig. Itt Angliában is nagy élménnyel és sikerrel használtam, és a használom a mai napig rendszeresen.
Ez a bot egy egyszerű, hagyományos, három részre osztott nádszál, annak minden örömével és „bánatával”.
Bár bánatot írtam, valójában nem beszélhetünk ilyesmiről – hiszen aki egy hatvanas évekbeli Mustangra vágyik, az nem panaszkodik a futómű hiányosságai vagy a nagy fogyasztás miatt, hanem önfeledten élvezi a kor sajátos előnyeit, amelyek bőségesen kárpótolják mindenért.
A nád hajlékonysága, akciója és az ebből adódó nosztalgikus fárasztási élmény sokmindenért kárpótlást nyújt. A bot hosszából adódóan kisebb folyókon használom úsztatásra, tavakon pedig spicc alatti vagy közeli compózásra. Mindkét helyzetben többszörösen kipróbáltam már, és egyszer sem okozott csalódást.
Amikor elkezdtem vele horgászni, kicsit kételkedtem az erejében a kis „játszós” megjelenése miatt, de az első komolyabb folyóvízi márna nagy örömmel oszlatta el minden kétségemet.
A békazáras fix orsótartó a legjobb választás a kemény nádnyélre: ha nem is teljesen korhű, gyorsan és kiválóan használható. A három bottagra kötözött hat darab, okosan elosztott, öreg porcelángyűrű pedig szemet gyönyörködtető karikába hajlítja a botot egy-egy méretes compó, márna vagy domolykó alatt.
Ezek a nagyméretű, régi gyűrűk tavasszal tesznek igazán jó szolgálatot, amikor nyárfaszösz lepi el a vizeket. Amikor minden horgász szentségelve hagyja el a partot, a kis Matula tág spiccgyűrűjén még ilyenkor is nevetve ugranak át a ráragadt, ázott szöszcsimbókok, az öreg Nottingham orsót pedig végképp nem zavarják az efféle kényes helyzetek.
Sok mindent írhatnék még, de inkább röviden zárom le: aki autentikus horgászélményre vágyik, ennél jobb botot aligha választhatna. Nem véletlenül szeretem annyira: a haza és a barátság íze, az egyszerűség, az erő és a régmúlt idők meséi mind ott rejlenek ebben a botban.
Úszók
Név: Saját készítésű, Tutajos
Anyag: pávatoll, balsafa
Készítő: Lovas Ferenc
2020 karácsonyán történt, amikor a téli, ünnep előtti csendességben fél szemmel a Tüskevárat néztem úszókészítés közben. Ez volt az a rész, amikor Tutajost éppen a rákok túráztatták az öreg Matula érkezéséig.
Miközben felnéztem a csiszolásból, megpillantottam egy úszót a képernyőn, ami azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Visszatekertem, és az úszónál megállítottam a képet.
„Egy ilyen igazán jó lenne nekem is” – szállt meg a gondolat.
A következő percekben félretettem az aktuális munkadarabot, és már kerestem is a pávatollat és a balsafát. Közben sokszor nézegettem a kifotózott fekete-fehér képkockát, amelyet a képzeletem rendre kiszínezett, pont olyanra, amilyet én is odaképzeltem a vízbe.
Na de egy úszó nem úszó, és hát unatkozna is egyedül… Így készítettem egy párját is. Aztán, ha már benne voltam, két testvérét, majd egy ráadást is.
Így aztán lett folyóvízi és állóvízi változat is: mind jó nagy, cigányhalra, potykára, de márnára és domolykóra is tökéletes.
Hokedlizöld színben pompáznak, szépek, nagyok, stabilak. 15–25 centisek, és 5–10 grammal bátran terhelhetők.
Elbírják a nagy darab kenyeret, a sajtpasztát, a vagdalthúst, ujjnyi vastag gilisztákat is. Ha pedig úsztatás közben a csali a fenéken bukdácsolva elakadna, a sodrás nem elmeríti az úszót, hanem kirántja, és vígan tovább táncoltatja.
Idén nyáron kaptam egy szép változatot Kapi barátomtól is – hiszen mindenkinek megvan a maga „saját Matulája”,és ez így van rendjén.
