Tavak és Feketesügerek
Magunk mögött hagytunk ismét egy nagyszerű forró nyarat. Elment ez is, de mint oly sok másik, ez sem múlt el nyomtalanul. Sajnos kicsit nehezen tudtam elszánni magam, hogy megírjam a nyári eseményeket, pedig pozitív élményanyag van bőven begyűjtve. Ez a lazaság egyáltalán nem véletlen, ennek bizony két oka is van. Az egyik, hogy a nyári szabadságon sikerült ismét kiégetni a rakétákat, így a visszaállás a napi szürkébe az eléggé megviselt, mint minden évben. A másik, hogy a csodás őszi napsütést ki kellett használni maradéktalanul, kiélvezni minden értékes, meleg és szabad pillanatát. Ha megtehetném, ilyenkor semmire nem is pazarolnám a drága és vészesen rohanó időt, kizárólag sétálgatnék valahol a természetben, a kedvenc folyóim partján és a finom, értékes portékából magamba szívnék annyit, amennyit csak lehetséges. Teletömném minden zsebem a kedves, meleg őszi napsugarakkal, ahogy telhetetlen kisgyermek rakja meg rogyásig piciny zsebeit a fényes, barna gesztenyével. Sokat, minél többet begyűjtenék, hiszen tudjuk, hogy hamarosan mi vár ránk, mert az elmúlt hétvégék egyikén, egy mord és hamuszürke, esős vasárnap már kaptunk egy kis ízelítőt, mi is következik nemsokára. Reméljük azért még az időjárás kegyes lesz hozzánk és az ősz elnyúlik hosszasan. Viszont most mese nincs, le kell ülnöm, mert hiába kisütött megint a meleg őszi nap, de ez volt az utolsó kitűzött határidőm. Ez, mikor a hideg őszi eső először bekopog. Megtörtént, sőt az elmúlt hétvégén először, már roppant a fagyos fű a talpunk alatt napkeltekor. Elő tehát a nyári élménybatyuval, kotorjunk bele, s nézzük, mi akad a kezünk ügyébe és szedjük sorba őket.
Újra Magyarországon
Ez a nyár sem volt kevésbé mozgalmas, mint a többi, de hogyan is lehetett volna, mikor megint rengeteget készültünk rá, hogy pihenjünk és horgásszunk kicsit otthoni vizeken. A tervek között a barátokkal való találkozások mellett szép számmal szerepelt a peca is, így a bepakolásnál megint nem fukarkodtam a horgászcuccal. Főként pergetésre készültem, de azért egy úsztató botot is odatettem és csak legmerészebb álmaimban reméltem, hogy lesz idő mindenre. Vizek közül első számú célpont és bázis, mint minden évben, a hűtlen szerető, a Tisza volt. Innen kiindulva számos kalandban vettem részt, attól függően, hogy régi, vagy új barátaim hová invitáltak egy jó horgászatra. Nem terveztem túl a dolgot, de azért volt egy irányvonal, miszerint csuka, domolykó, csapósügér most nincsenek a célhalak között, viszont a feketesügér, balin, harcsa igen, ezeket ugyan is, Angliában nem nagyon foghatok, így ezek kerültek a fókuszba.
A békés nyári ég alatt csendes szellő mozdítja meg a tó vizét
Nem is tétlenkedtem sokat, hiszen a „laza” kétezer kilométeres hazaút és családdal való találkozás után másnap Misi barátom boltja felé vettem az irányt és nyitásnak kiváltottam a szokásos Kapitális klubtagságit, plusz egy tiszai éves engedélyt. Ezt némi aprócikk vásárlás követte -nem mintha hiányzott volna bármi- és ezután máris készen álltam a nagy találkozásokra az otthoni srácokkal, tájakkal és a halakkal. A debreceni sporttársak már jóval hamarabb meginvitáltak az első pecára, ami egy feketesügerezés volt az ország „keleti bástyáján” ahogy Szarvas Z. nevezte az egyik cikkében . Egy másik érdekesnek és tanulságosnak ígérkező feketézés is kilátásba lett helyezve egy közismert sporttárssal, de ez legyen egy kis meglepetés későbbre. 😉
Sokat gondolkodtam hogyan is oszthatnám fel a nyári halas élményeimet, dátumok, barátok, halfajok, vagy víztípusok szerint? Ami biztos, hogy a csapósügér is nagy kedvencem, így a feketesügér sem hagy hidegen, ezért úgy gondoltam, hogy ez a számomra oly érdekes és egzotikus halfaj megérhet egy külön misét, de az sem elhanyagolható szempont, hogy ezzel a halfajjal nyitottam és zártam is a 2018-as magyar nyarat.
Profi idegenvezetőimmel leshettünk rájuk a partról, de csónakból is alkalmunk nyílt üldözőbe venni őket. Űztük őket az ország különböző tavain, reggel, délben és este, de ami a legfontosabb, hogy mindeközben igen jól szórakoztunk. Jöjjön hát a A FEKETSÜGÉR
1.
A napkeleti feketék, a tározó és a bálozók
A vekker még alig ütötte el a hajnali négyet és már a túl is vagyok az első feketén. Most aztán jól belecsaptam a közepébe a hosszas bevezetés után, gondolhatjátok, de nem. Csak csendesen kávézgatok, éledezek, és közben próbálom elhitetni magammal, igen, menni fog, hogy reggel ötkor és este ötkor is találkozóm lesz néhány pergető pajtással. Ugyan már, hiszen szabadságon vagyok, ilyenkor nincs lehetetlen, majd kipihenem magam szabadság után, ha visszamentünk. Így cikáznak gondolataim a hajnali félhomályban a tornácon ücsörögve kedvenc vizeslócámon, s közben még arra gondolok, hogy a fenébe tudnak ezek a falusi kutyák, már közel negyven éve ugyanilyen hangon és ritmusban ugatni. Az ébredő vidék megszokott hangjai összekeverednek a reggeli párával és kedves emlékeket ébresztenek bennem. Jó lenne még picit visszaálmodni, de időre ígértem magam. A cuccot gondosan, még este bekészítettem az autóba, így csak bepattanok és nem sokkal később, már át is lépem a megyehatárt. Ilyenkor mindig az jár a fejemben, hogy rendes serif itt fordulna vissza, ha ez egy ámerikai film lenne és üldöznének. Szóval most képzeletben megléptem. Megpattantam és iszkolok a csomagtartóban a botjaimmal a tett helyszíne felé, ahol már várnak rám a srácok, a víz és az idei első MAGYAR PECA. Elsőként érkezek a tóhoz reggel öt előtt, ahol nagy meglepetésemre igen sokan várakoznak a nyitásra, pedig hétköznap van. Többségük nem pergető horgász, inkább békebeli klasszikus pontyosnak gondolnám őket. Látszólag jól ismerik egymást, vagy csak barátságosak, nem tudom, de kedélyesen beszélgetnek egymással. Bámulok kelet felé, a nap még a látóhatár alatt, de a napfelkelte nyitánya már megkezdődött. Az út túlsó oldalán elterülő tó mögött a kékkel és rózsaszínnel alapozott háttér fölött néhány kis színes felhőpamacs vesztegel, ígéretet adva a mai nap időjárására, miszerint ma megint baromi meleg lesz.
Már készülődik a színpomás július végi napketle a tavak mögött
Közben fél szemmel egy sporit figyelgetek. Nocsak, egy pergetőhorgász. Energikusan, profi módon tesz-vesz, rakja össze a multis cuccát, készülődik. Szemem kiválasztja a többiek közül, mint vércse a verebet, de nem szólítom meg, korán van még erre, csak köszönök neki. Lesz még rá idő, meg ki tudja… Befutnak a srácok is hamarosan. A találkozás a hosszú idő után felpezsdíti a kora reggeli, egyébként álmos hangulatot. Üdvözletek, baráti kézszorítások, ölelések, aztán aki nem bérletes, közöttük én is, megváltjuk jegyeinket. A személyzet kedves és barátságos, ami a pár évvel ezelőtti tapasztalataim után igen kellemes meglepetés volt. Én viszont nem igazán vagyok a toppon. Mikor a napijegy kifizetéshez érünk, zsebeimet tapogatom, keresek, kutatok, magyarázkodok, persze főkét magamnak, és motyogok pár keresetlen szót a bajuszom alatt a kereséshez. Igazi átlagos, szabolcsi kocsmás jelenet játszódik le. Fizetni kellene, de nincs nálam magyar fizetőeszköz. Bármilyen meggyőzően is alakítom az igazságot azért ez ciki. Biri Zoli barátom megunja a bénázásom, odalép mellém és fizet. Ez szuper, kezdődik a szabadság és a vele járó szokásos bakijaim. A pénz a másik térdnadrágomban maradt, állapítom meg bűnbánó mosollyal.
Kilépünk a hevenyészett irodából és előttünk a terül el a csoda. Itt ébredezik karnyújtásnyira a számomra hatalmas víz, a nagy nadrág, e gyönyörű július végi reggelen.
Halk matatások közben titkos csodafegyverek arzenálja kerül elő a dobozokból és táskákból, miközben esélyeinket latolgatjuk a mai napra. Mindenki reményekkel teli, bár titkon azt is tudjuk, hogy az efféle „gangfishingek” fő vonala és értéke inkább a barátkozás mit a peca. Azért reméljük, hogy a harsány jókedv mellé azért akad néhány hal is. Még szerencse, hogy a célhalunk nem egy kényes és finnyás fajta. Ha olyan kedvében van, akkor eszik, és nem egy harcsa, vagy domolykó érzékenységére van hangolva. A mai csapat kicsit szűkebb az ilyenkor megszokottnál és most csak néhány főből áll, mert a srácok egy része éppen nyaral. Figyelmünket a víz felé fordítjuk, hiszen lassan kezdeni kellene. A tó környéke járművel is jól járható, ezért úgy döntöttünk, hogy az első párszáz métert a tervezett kezdési helyig inkább kényelmesen tesszük meg autóval. Nem kapkodunk, a békéshalas sporik hagy foglalják el a helyüket kényelmesen, hiszen első a békesség. A tó érdekes arcát mutatja számomra, régen jártam már itt. Az utóbbi találkozásunk óta pár fűzfát bedöntött a szél, amit érintetlenül hagytak a tó szélében, ezzel természetes és otthonos haltartó helyeket biztosítva mind a halak, mind pedig a pergetők számára.
Valaki békés rejteke ez is, mint a sok más hasonló hely a tavon körben
A rengeteg csábító akadóba máris odaképzeljük a halakat. Néhol nem lesz egyszerű az ágak alatt cserkészni és dobni, ez látszik előre, de ez így még izgalmasabbá teszi a dolgot.
Mégsem pecával kezdünk a napot, hanem egy kis sárdagasztós autómentéssel. Igaz eső nem esett mostanában, de Pityu barátunk figyelmen kívül hagyta a mezőgazdasági öntözőberendezést, meg azt, hogy nem traktoros és semmi keresnivalója még fél kerékkel sem a kukoricásban, így mindenekelőtt, őt rántottuk ki a sárból.
István a pácban, vagyis a sárban, Szabi vezényel, Zoli kirántja
Megfújjuk képzeletbeli vadászkürtünket és mindenki örömére elkezdődik peca, ami az első percekben inkább egy zajos hajtóvadászatra hasonlít, mintsem horgászatra. Persze lassan szétoszlunk a beállók között és elcsendesedünk. Idegenvezetőim még ellátnak pár jó tanáccsal, mielőtt elnyeli őket egyesével a tó vadonja.
Botok
A felszerelésről lehetne jó sokat regélni, de ezt már megtették előttem jó páran mikor bevezették a pergetőket a mostanában oly divatos feketesügerezés rejtelmeibe. Azért nagyvonalakban talán mégis érdemes összefoglalni. Ezen a tavon a hétköznapokban, a partról lehet pergetni, de hosszú botokkal még sem érdemes készülni, hiszen ahogy Perger Peti mondta anno „Fában terem a feketesügér”, ami szerintem is nagyon helytálló megállapítás.
Minél sűrűbb, annál csábítóbb
Miután nagy részben az ágak alatt, a part menti nádfalak mellet és a parthoz közeli akadókban érdemes keresgetni a halakat, így nem nagyon kényelmes a két méternél hosszabb bot. Dobósúlyban szinte minden sporttársamnál 3-18g, 5-25g, maximum 10-30g gerinces, de rugalmas botokat láttam, ami több szempontból is fontos. A csapósügéréhez hasonlóan a feketesügér szája is lágy, így fárasztásnál, a heves védekezésnél, kiugrálás közben, amit gyakran meg is tesz, ha nem vigyázunk a bottartásra, a nem kellően beállított fék, vagy a túlságosan kemény bot könnyen a hal elvesztéshez vezethet.
Csalik
Először is leszögezem, senkit nem szeretnék megbántani, kivált kép nem ennek a sportos halnak a rajongóit, de nekem nagyon úgy tűnt eddig, hogy ha eszik, akkor nagyon sok mindennel meg lehet fogni. Ez nem azt jelenti, hogy becserkészéséhez nem kell technikai tudás, mert természetesen ez elengedhetetlen, mint minden halfajnál, ha eredményesek szeretnénk lenni, de inkább, mint a nagy csapóknál is, megtalálni nehezebb őket, mint kapásra bírni. A srácok mindenféle ofsetes gumicsodákkal próbálkoztak, színre és alakra igen érdekes, minden irányba lifegő lábú és csápjú kreatúrákkal, amíg én eközben minden áron felszíni woblerrel szerettem volna becsapni őket. Most néhányan biztos felszisszenek, hogy „azzal kell dobálni, amit aznap megeszik a hal”, de én csak részben osztom ezt a véleményt, hiszen a „jó peca” mindenkinek mást jelent. Ha az ember elhatározza, hogy látványos, fröcskölős odapukkantásokat szeretne látni, akkor érdemes áldozatot hozni és kitartani az eredeti elképzelése mellett. Arról nem is beszélve, hogy szerintem ennél a halnál a leggyakoribbak a rontott kapások és a legrosszabb a fárasztás-szákolás aránya. Részemről megmaradtam a már bizonyított színeknél, formánál és mozgásnál, így a sötétkék, durva veretésű, öt centis tollas SG Finezze került a madzag végére, hiszen ez a crank többször is bizonyított már.
Jókedvben igazán nem volt hiány, és egy kis hülyeségért megint nem kellett a szomszédba menni.
Jó társaságban,vadvirágos jókedvben
Az első halakra sem vártunk sokat, de ők azért megvárták, amíg a nap fentebb kúszik kicsit, ekkor a jól képzett hajnali off road bajnokunk Pityu, megkezdte a napot.
István bácsi hala és mosolya
Kétségtelen, hogy ott lebzselnek a sügérek a bomba haltartó helyek körül, de a beszakad zsinórok és gumik, valamint jól kitaposott beállók is mutatják, hogy nem kevesen próbálkoznak ezen a tavon rájuk, ami azért nem könnyíti meg a horgász dolgát egy passzívabb napon.
Azért hamarosan sikerül nekem is fognom egyet, bár nem a darabosak közül, de kezdésnek nagyon örültem neki.
Ugyan nem egy óriás, de majdcsak megnő
Közben a szúrólegyek ügyesen kiszúrták, hogy amatőr módon, a melegtől félve térdnadrágban parádézok a parton és tették is a dolgukat rendesen, SZÚRTAK. Hamarosan véresre marták a lábam térdtől lefelé, ami azért kicsit kedvem szegte. Jó kis figyelmeztetés volt, hogy bizony itt erre is érdeme s figyelni.
Hamarosan gyönyörű halat láthattunk Szabika jóvoltából, aki mire odaértünk a csatazajra, már termetes sügeret dédelgetett elégedetten a szákjában.
Fűzfa utca negyvenhét szám, Szabi(ka) bekopogott és a nap hala jött ki
Egyébként én sem vagyok a hosszadalmas fárasztás híve, de feketesügérnél ezt végképp érdemes kihagyni, ha a horgász szeretné a parton látni a zsákmányt, még ha csak pár percre is.
Ezek után részemről egy kölyökcsuka következett, akit messzebbről sügérnek hittem a megtévesztő fröcskölős felszíni rablásából kifolyólag, de miután felkerestem és nyakon csíptem, megbizonyosodtam tévedésemről. Nem sokkal arrébb viszont szép sügeret sikerült akasztanom, ami nagyon rövid időn belül faképnél is hagyott. Hát ilyen az, mikor nem szorítja le az ember a bot végét…volt hal, nincs hal. Sajnálkozok, de legalább ilyet is láttam és tanultam kicsit belőle. Azért nem adom fel olyan könnyen és megszórom a helyet egy másik beállóból. Pár dobás után kiderül, hogy ezt már fújhatom, de azért egy kicsike méltányolta a próbálkozásom.
Amivel elvittem a legkissebb halért járó, nem létező különdíjjat
Ekkorra a nap már rettenetesen perzselt, a lábszáraim szétmarták a vérszívó fenevadak és arra is gondolnom kellett, hogy még este is lesz egy felvonás Zipyvel, úgyhogy próbáltam tartalékolni egy kis energiát akkora is.
A nap és a napraforgók esti nyugovásra térnek
Sötétben
Az esti felvonásban egy kiadós baráti beszélgetésen és egy botcserén kívül még alakalmunk nyílt megismerkednünk Nacsa Gáborral, azzal a bizonyos reggeli sporival, akit már említettem fentebb, és aki fáradságot nem kímélve széles körűen mutatta be csalijait.
A holdvilágos Cruelbait bemutató és Nacsa Gabi
Gabi hihetetlen energikus, magával ragadó wobblerbemutatója közben egy mutatós kis csukát varázsolt ki a vízből, ami igen hitelessé tette az előadását, bár bevallom, mai napig kételkedek benne, hogy a csuka nem egy beépített hal volt e, aki egy bizonyos kulcsszó elhangzása után rontott ki a leshelyéről, ezzel is alátámasztva a Cruelbait számos jó tulajdonságát és sikerességét.
Ez után végképp bezártuk a napot, hiszen már este kilencre járt. Miközben a verdák felé ballagtunk ZipPyvel, menet közben még segédkeztük egy pontyos kollégának megörökíteni a csodaszép késői látogatóját, de ez már valóban az utolsó hal volt, amit óriási tározó mutatott nekünk aznap.
Bár nem feketesügér, de kétségtelen, hogy szép példány
Azért sikerült fogni néhányat a célhalból, láthattunk csukát és pontyot, kis és nagy halakat is, de volt móka és kacagás…mi kellhetne még más, egy ilyen rettenetesen hosszú és jó naphoz.
2.
Délegy, félegy, csónakból könnyebb?
Ezen a forró augusztus eleji napon kicsit messzebbre indultam tiszai bázisomról, hogy egy sokak által jól ismert tavon, egy népszerű horgásszal pergethessek. Aznap nem más, mint Hernyák Aurél látott vendégül és kalauzolt, a délegyházi tavak rengetegében.
Az elengedhetetlen hajnali frissítő, valahol útközben Budapest felé
Már reggel hétkor kezet rázunk fővárosában, ami nekem egy hajnal négyes indulást jelentett. Nem szerettem volna késni, hiszen a tervek szerint igen izgalmas pecának néztem elébe, ami egy egész napos csónakos pergetés Aurél idegenvezetésével. Ha Délegyháza, akkor természetesen nem más, mint a feketesügér, ami már jól ismert és megszokott gondolattársítás. Mire minden dolog sínre került már volt kilenc óra is. Kicsit aggódtam a késői kezdés miatt, de ahogy Aurél mondta, a feketesügér az termofil hal, szóval a felmelegedés ezen esetben inkább előnyére, mint hátrányára válhatik a pecának. Ami még fokozta a kezdeti izgalmat, hogy sokszor hallottam már ennek a tónak a nevét elhangzani horgászberkekben és rengeteg halas képet is láttam innen, de amíg nem pillantottam meg, addig nem is realizáltam, hogy ez a peca, egy több mint háromszáz hektárt vízfelületű tórendszer fog zajlani, nem pedig valami akváriumban.
Aurél az úton elmondta a várható stratégiát, eközben lelki kezeinkkel óvatosan tapogattuk egymás gondolatait. Bár az eredmény sejthető volt, de azért ezek igen izgalmas percek tudnak lenni, hiszen itt derül ki beigazolódnak e korábbi megérzéseink a másik személyről, vagy sem. Igaz rengeteg emberrel jó szót értek, de nem titkolom, hogy van, akivel huszonöt év után is csak akadozva tudok öt percet társalogni, viszont vannak, akikkel már fél óra után olyan érzésem van, mintha hosszú évek óta ismernénk egymást. Nem mértem az időt, de érzéseim szerint a Budapest-Délegyháza táv bőven elég volt arra, hogy ezeken a dolgokon sikeresen átessünk, és a csónakban már a korábban külön-külön megszokott rutinnal pakolgassunk és foglaljuk el páros pozíciónkat. A kapitány hátul rendezkedik be, és nagyszerű Daiwa pálcáit maga mellé helyezi. A pompás multik és a peremfutó, mit kis ékszerek simulnak a botokra, és a profik fegyelmezettségével csendben várják a pillanatot, amikor gazdájuk az első akadó felé kormányozza csónakot, és onnantól ők lesznek a főszereplők.
Az indulás reményteljes és boldog pillanatai, a kapitány és én
Vízre szálláskor alaposan megnézegettem sporttársam felszerelését és csalijait. Kisbéka, nagybéka, süllyedő, bokorugró popper és gumik, valamint egyéb Daiwa csodák. Bevallom, sikeresen használok pár Daiwa wobblert, de a csalik nagy része még is ismeretlen számomra. Na, sebaj, gondoltam, majd ma még láthatom őket akár akcióban is, ha szerencsénk van.
Közben a nap, mint egy őrült gyújtogató próbálta felgyújtani körülöttünk a békés világot, pedig még tíz óra is alig múlt el. Egy-két közeli akadó megdobálása után Aurél a tó árnyékos oldalbába kormányozza a csónakot. A jármű nagyon kellemesen siklik a vízen, bár nem kicsi, de az elektromos motor mégis szépen tolja kiszemelt uticélunk felé. A túlparton rövid szemlelődést követően alaposan megdobáljuk a bokrok tövét, nádfalakat, és bedobálunk a stégek alá is, ahol a feketesügerek köztudottan szívesen tanyáznak a nyári melegben, védve napsugártól és ragadozóktól egyaránt.
Aurél rápróbál a rengeteg csábító haltartóhely egyikére
Hamarosan megpillantunk egy szép példányt, ami a fenéken úszik el mellettünk nyugodtan, de a számára felkínált csali iránt nem mutat semmi nemű érdeklődést. Sajnos ez nem valami bíztató jel, igaz engem ezen a napon semmi sem tud kizökkenteni, úgy érzem. Szabadságon vagyok, a társaság jó, az idő jó, vízen vagyunk, hal pedig úgy is lesz, ezt éreztem. És, hogy mi kellhet még? Ez hamarosan kiderült. A kevés alvás, hajnali kelés, a vezetés és izgalom együttesen meg tették hatásukat. Egy kávé az, ami mindenképpen kell!
Azért persze rendes horgászok vagyunk mi, az első fogásig nincs nyafogás és ilyesmit, mint a pihenő, szóba sem hoztunk. 🤣
Sokat, nem kellett várnom, mert Aurél hamarosan az aznapi első halhoz kormányozta a csónakot.
Egy stég alól sikerült kicsalni a kicsikét, megtörve vele az aznapi hallatlan, vagyis haltalan csendet.
Ezután a magunknak beígért pihenő következett és rendes vízi emberekhez híven, a csónakban kellemesen elköltöttük kiadós ebédünket. Ami kicsit engem elszomorított, mégis el kellett hagynunk a tavat kis időre, hogy felfrissítsük magunkat, mert a közvetlen tóparton nem találtunk semmilyen büfét, vagy egyéb vendéglátó egységet. 😑
Pihenő után újult erővel vetettük magunkat a feketesügerek után, és jókora partszakaszt átdobáltunk a délutáni rekkenő hőségben, de sajnos szinte semmilyen felszíni aktivitás nem volt látható a tavon.
Szemem a pályán, dobásra készen
Ilyenkor a legtöbb horgász bőszen a csalik cserélgetésébe be kezd, és aztán gyakran le is írják, hogy a „csalicserék harmadik órájának az ötvenkettedik percében, a harminckilencedik rózsaszínes-kékessárgás glitteres csali, na, arra csábult el a kicsike”. Személy szerint én ebben nem nagyon hiszek, de az igazság ugye odaát van, és sosem tudjuk meg, hogyha ugyan az a csali lett volna fent végig, akkor is fogott volna e halat a harmadik óra ötvenkettedik percében, amikoron (szerintem!) egyszerűen csak megváltozott valami. A fény beesési szöge, a szélirány, a légnyomás, vagy csak pont arra úszik egy gyanútlan, éhes haluci, vagy ki tudja mi. Szóval, én ugyan le nem cseréltem csalit. A wobblerem többszörösen kipróbáltan jó, hal van itt, én pedig a felszínen szeretnék sügeret fogni látványos felszíni ramazurival egybekötve. Szóval dobáltunk tovább. Nem tudom, hogy Aurélt meglepte e, ez a kicsit makacsnak tűnő, de kitartó hozzáállásom, mindenesetre semmi jelét ennek nem mutatta. 😃
A mindenen áthatoló bokorugró popperbéka akcióba lendül
Azt hiszem ezen a pecán hasznát vettem, a bokros-dzsungelharcos domólykóhorgász gyakorlatomnak, mert ezen a tavon aztán volt alkalmam gyakorolni a bokrok és akadók meghorgászását, nade mint tudjuk, teher alatt nő a pálma.
Figyelmesen és alaposan átdobáltunk minden esélyes helyet,de a halak még mindig nem mutatkoztak. Számora az idegen vízen való peca egyetlen perce sem unalmas soha, hiszen bárhonnal és bármikor támadhat a NAGY Ő. Nem tudhatom, hogy melyik sarok mögül fordul ki életem óriási és életre szóló élményét adó várva várt hala. Amíg viszont nem jön, addig látványnak megteszi az egyik stégen monokiniző csinos fiatal anyuka is. 😉 Na, persze diszkréten továbbsiklunk, hiszen mi másfajta sikamlós élmény reményében pásztázzuk a vizet és a partot.
Alkonyodik
A nap lassan bekanyarodik a tó mögé. A kapitány udvariasan céloz rá, nem vagyok e fáradt. Hogy fáradt vagyok e? Nagyon! De ez kicsit sem aggaszt, mert valószínűleg pont most fog eljönni a mi időnk. A kitartás és a soha nem szűnő remény, amik tartják a horgászban a lelket minden korban. Hiszen az utolsó dobás pont olyan, mint az első. Pontosan úgy rejti az esélyt arra, amiért itt vagyunk. És ekkor a visszaúton csobbanásokra leszünk figyelmesek. Hogyan is kerülhették volna el figyelmünket, mikor egész nap erre fentük érzékeinket.
Rablások a láthatáron!
Azonnal cselekszünk, hiszen fél órán belül besötétedik. Csak semmi tétovázás, kimért, begyakorlott mozdulatokkal túldobok a rabláson és kettévágom vele a halak térfelét. DURR neki, és már feszül a fonott, hajlik a bot. Hamarosan egy mutatós kis halacskát szákolunk és emelünk a csónakba. Boldog pillanatok, amiért a mai napon igazán keményen megdolgoztunk mindketten.
Régen dolgoztam már meg így halért, de örültem is neki nagyon
Nem is vacakolunk sokat, fotó után gyorsan visszaengedjük és folytatjuk a pásztázást. Sokat nem is kell várnunk, tíz perc sem telik bele és megint halam van. Ez kicsit nagyobb mint az előző, bár ez sem egy óriás, de sebaj. Szákolás, szabadítás, fotó és good bye bass. Nagyszerű érzések futnak át rajtunk, az a tipikus „NA, EZ AZ VÉGRE, EZ AZ, AMIÉRT JÖTTÜNK” érzés!
A mögöttem lévő akadóból rontott rá a felszíni wobblerre
Erőt vett rajtunk a vadászláz, de hát addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Tovább, tovább, na, még egyet. Álmaimban azért reméltem kicsit, hogy jön még hal, és talán nagyobb lesz az előzőknél. El capitano elszántan kormányoz a part melletti sávban, újabb és újabb ígéretes helyekre mutatva.
Látom a felszabadult örömöt az ő arcán is, hiszen párszor álltam én is másik oldalon és tudom mekkora élmény a túravezető horgásztársnak is, ha vendég halat fog és boldog.
A következő helyen ismét sikerül halat akasztanom, ez már a megálmodott szebbecskék közül való volt. Egy pontos dobás a halak feje fölé, szigorúan leszegezett bot, és néhány tekerés után, el is marta a csalit ügyesen.
Azt kell mondjam, hogy megérte…
” Tartsd a vízben mindenképpen”, hangzik ismét a jó tanács, miután a bot jobban hajlik az előzőeknél. A szükségszerű, de rövid fárasztás után ezt is a szákba terelem.
Azt hiszem, ez esetben az arcok mindent elmondanak szavak nélkül is.
Közös munka, közös öröm. Nemhiába a sok fáradozás, összeállt a csoprtkép is a nap végére 😁
Elmerülünk pár percre a boldog pillanatokban, majd jöhet ismét a halfogás szükségszerű része. Mindent gyorsan, pontosan, kiszámítottan a halak testi épsége és persze a saját lelki nyugalmunk érdekében is.
„Siess haza vár a mama…”
Mindketten érezzük, ez méltó befejezése volt egy nehéznek mondható napnak, hiszen erősen alkonyodik már, ezért a nem messze lévő kiindulási pontunk felé vesszük az irányt. A stégünk előtt a kikötés pillanataiban idős úriember húz mellénk csónakjával, hamar kiderül számomra ő a halőr. Kedves, udvarias, megnyerő stílusban „fájdalommentesen”, szinte észrevehetetlenül ellenőriz, közben gratulál, ezzel is jelzi, hogy a szeme a pályán van, látta az előbbi és egyben utolsó fogásunkat. A Jegyek ellenőrzése rövid ideig tart, de számomra nagyon szimpatikus módon. Lényegesnek tartom ezt, azért is emelem ki, mert sajnos volt rá példa az évek alatt, hogy a személyzetnek sikerült elrontani a napomat a modoros viselkedéssel. (na, persze NEM ezen a tavon!)
Naplemente a feketesügerek birodalmában
Ezután gyorsan rendezzük sorainkat és magunk mögött hagyjuk a nagyszerű tórendszert. Irány vissza Budapestre, hiszen onnan még jókora túra vár rám a keleti oldalig. Búcsúzkodás közben kilátásba helyezünk egy következő közös pecát Auréllal, aztán pár perc múlva már robogok is a hármas főút felé. Az autóm órája kereken 00:00 mutat, mikor leállítom a családi verdát a kis bungalónk előtt. Emberes, húszórás nap volt ez, tele minden földi jóval, panaszra ismét nem lehet okom, azért mi horgászok mindannyian tudjuk, hogy a peca nagyon jó móka, de nem játék.
A délegyházi feketesügerek dolgát summázva pedig én azt gondolom, hogy termofil halak vagy sem, de ha a táplálékhalak nem mozognak és időjárási front sem mozgatja meg őket, akkor bizony nem moccannak a fényviszonyok változásáig. És hogy mit tegyünk, mikor nem esznek? Ha nem vagyunk ideges természetűek és időnk is engedi, akkor várjuk ki, amíg megéheznek, és akkor csípjük nyakon őket tüstént. Ha viszont valakinek erre nincs ideje, akkor olvassa el Hernyák Aurél, „Amikor nem esznek”című írását a Pecavilágban és okuljon belőle. J
3.
Rövidzárlat
Mint tudjuk, normális ember, ha utazni készül, ráadásul hosszú útra, hosszú időre, akkor csomagol, búcsúzkodik szeretteitől és barátaitól. Ahogy mondtam az elején NORMÁLIS EMBER, nem pedig A HORGÁSZ. Igaz már kevesebb, mint huszonnégy óránk volt az albioni visszaindulásig, de még mindig azon agyaltam, hogy jó volna beszorítani egy pecát, még ha csak nyúlfarknyit is. És ha az ember keresi az alkalmat, akkor meg is találja.
A szabadulás boldog pillanata
Eszembe jut a múltkori napijegyes tartozásom Biri Zolinak és már hívom is.
-Szia Zoli, mit csinálsz délelőtt?
-Még nem tudom, mondja, azon gondolkozok, lehet kimegyek pergetni kicsit.
-Ó remek, akkor találkozhatnánk a tó bejáratánál egy óra múlva, rendezhetném a restanciámat is.
-Rendben, egy óra múlva ott.
-Oké
Ilyen egyszerű módon játszotta kezemre a sors az utolsó hazai pergetésemet.
Füzek alatt, füvek között, halra lesve
Sajnos ezen a délelőttön mindkettőnknek sietnie kellett. Én például, a Magyarországon töltött időt ekkor már csak órákban mértem, de mi baj lehetne, ha lecsípünk ebből kicsit magunknak. Nem szeretem, mikor valaki a horgászat idejét és annak eredményét pontos idővel méri, de ez esetben kivételesen mi is ezt tettük, hiszen erős másfél óránk volt erre a zárópergetésre, sőt, még ezt a keveset is csak loptuk mindketten.
Számomra a nyár egyik legszebb színű hala
Ettől függetlenül kiválóan kihasználtuk ezt a nyúlfarknyi kis időt, és nem kérdés, hogy mikor is ehetnének jobban a halak, ha nem akkor, mikor a horgásznak éppen sietnie kell. Amik pedig köztudottak a horgásztársadalomban és szinte vastörvények, hogy a víz mindig akkor a legjobb ha dolgozunk éppen, a hal mindig akkor eszik a legjobban mikor nincs időnk, a legtutibb hely pedig az, amin vagy ülnek, vagy megdobhatatlan. Ebben az esetben is ez történt. Már az legelső fa alatt jelenkezett az első feketsügér, ami ugyan kevés közelharc után faképnél hagyott, de szép reményeket gerjesztett arra a rövidke időre, ami előttünk állt. A hal a lábamtól fél méterre kapta el a csalit rövid zászlón, szinte csak eszméltem mire ő már rég nem volt sehol.
Minden a helyén. Kalap a fejben, hal a kézben, boldogság a szívben
Ezután a kis figyelmeztetés után már próbáltam sokkal jobban figyelni, ami hamar meg is hozta az eredményt.
Sajnos a divatos „villámpeca” kifejezés bár nagyon jól hangzik, de annál fájdalmasabb, így a harmadik hal után bárhogyan is szedtük a lábunkat, be kellett fejeznünk aznapra a pergetést. Azt gondolom szép záróakkord volt ez tározótól és a halaktól is, így nem kérdés, hogy ha a sors engedi, 2019-ben ismét visszatérek az újabb tapasztalatok és a felejthetetlen élmények reményében.
A nyári élménysügerezésekért pedig külön KÖSZÖNET a kedves vendéglátó barátaimnak, akik időt és fáradtságot nem kímélve segítettek hozzá, ezekhez a nagyszerű és feledhetetlen élményekhez.
Egy megnyerő páros, a Homo sapiens, és a Micropterus salmoides
Nézzétek meg a fotókat nagyobb méretben is! Az alábbi képekre kattintva nyithatjátok meg a galériát:
…
